Evangélikus Élet, 1936 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1936-05-10 / 19. szám
148. oldal EVANGÉLIKUS ÉLET 19. szám éppen olyan helyről, amely a legilletékesebb, a teológiai tanári katedráról. A harmjadik cikk a teológiai tanári álláspont mellé szegődik. A bibliai kinyilatkoztatásból merített szerény véleményem szerint úgy áll a dolog, hogy a lélek halhatatlansága tény és nemcsak a pogány bölcselkedésben gyökerezik, hanem az Uíjtestamentomban is erős támasztékra talál. Nem sok van e tárgyról mondva, hanem magára az Urra lehet hivatkoznunk e tekintetben, Aki ugyan keveset, de mégis eleget mondott. A feltámadást tagadó Sadduceusoknak azt mondotta: »Nem olvastátok'-é, amit Isten mondott néktek, ilyen módon: Én vagyok Ábrahámnak Istene és Izsáknak Istene, és Jákobnak Istene. Az Isten pedig nem holtaknak, hanem élőknek Istene.« Ezt pedig a három pát- riarcha feltámadása előtt mondta és az Ur élőknek mondja. De különösen hivatkozhatunk az Ur szavára a gazdagról és a Lázárról szóló történetben!. A gazdagról az van mondva: »Éjs a pokolban felemelvén az ő szemeit, mikor volna kínokban, látá Ábrahámot távol és Lázárt annak kebelében.« Ez az állapot mindkettőnek halála után állott be; úgy Lázár, mint a gazdag meghalt. Lázárról az van írva, hogy: »Vitetnék az angyaloktól az Ábrahám kebelébe« s a gazdagról, hogy »eltemették«. Itt ugyan nincs expressis verbis kimondva a lélek halhatatlansága, hanem bizonyára azt kell feltételeznünk, hogy Lázárnak nem a testét, hanem a' lelkét vitték az angyalok Ábrahám kebelébe, akinek a teste szintén a földben nyugodott; a gazdagról pedig határozottan meg van mondva, hogy »eltemettetek«, tehát a teste a sírban maradt s ő mégis a pokolba került. Tehát, nem lehet mást feltenni, mint hogy a lélek különvált a testtől, s így került az őt megillető állapotba. Hasonlóképen hivatkozhatunk az Ur ama szavára, melyet a latodhoz intézett a keresztfán: »Bizony mondom néked: Ma velem leszesz a paradicsomban,.« A lator teste bizonyára itt maradt, amint az Urnák teste is és a lelke ment az Úrral a paradicsomba. iÉís ha leiké különválva a testtől, az Úrral ment, akkor élnie kellett annak ellenére, hogy a test, amellyel addig összekötve volt, meg is halt. Tehát a lélek nem hal mjeg a testtel, hanem él; élhet külön is., a testen kívül, mert tulajdonképen a lélek az, amely a testet élővé teszi; az az isteni lehelet, amelyet a föld rögébe Isten belehelt és lett az ember élő lélekké,. Az tény, hogy az emberiség a bűn kö /et- keztében lett a halál martalékává. De az nem változtathat azon a tényen, hogy a lélek halhatatlan, Nem az vigasztaló az emberre néz- ve, hogy a lélek halhatatlan, hanem igenis a bűnnek megbocsátása a Krisztusért (is hogy az tény, annak bizonysága Krisztus feltámadái- sa) s a benne való hitünk. Éppen ázom tény, hogy a lélek halhatatlan, lehet az emberre nézve a legnagyobb kín. Az a tudat, hogy az Isten parancsa ez, vagy az s az ember mégjis ellenie cselekedett, olyan félelemmel tölti el, hogy szeretné, ha nem volna Isten és a lélek nem volna halhatatlan és ha a halállal vége volna mindennek. Hiszen ilyen ferde gondolkozás mellett történik a legtöbb öngyilkosság is, De éppen az a legrettenetesebb, hogy a halállal nincsen mindennek vége, A lélek él, ha a testtől el is válik. Hiszen maga az Ur Jézus Krisztus a keresztfán mondja: »Atyám, a te kezeidbe ajánlom lelkemet.« Ezt nem mondhatta volna, ha a lélek nem vált volna külön a testtől, amely a keresztfán maradt s Máté is mondja: »Kibocsátá lelkét« (27:50.). Tehát csak azt lehet, mondani, hogy a lélek élve marad, ha a test meg is hal. E mellett bizonyít az Urnák azon kijelentése is: »É!n vagyok a1 feltámadás és az élet, aki én bennem hisz, ha1 mpg- hal is, él.« Mert ha a lélek nem halhatatlan, akkor nincs értelme sem az örök életnek, sem az örök halálnak. Hogy a test halálával a lélek is meghal, ez a véleménye sok fiatal teológusnak, amint hallom, mert az ember, mint ember, tehát testestül-lelkestül meghal s csak az ítéletnapkor támad; fel halottaiból. Hát ezt az Unnak szavai nem támogatják, hanem inkább cáfolják. De ha úgy is volna — feltéve, die meg nem engedve —, hogy a lélek a halállal öntudatát elvesztené egészen az ítéletnapig, mégis; élve marad, (mint mikor az ember elájul s mjégi's él) mit változtat az azon a tényen, hogy az ember sorsa vagy örök élet, vagy örök halál? Örök, mondjuk, aminek nincsen vége. Mi is tulajdonképen az élet általában? Nemi tudjuk. S mi a halál? Megszűnés annak lenni, ami addig volt. Mi az örök élet? Az nem' lehet egyéb, mint az emberi lélek vágyának teljes beteljesülése; az, hopy úgy érezze magát, hogy semmi kívánságai nem marad; ezt pedig csak úgy érheti el, ha Istenével, teremtőjével egyesül, csak őbenne, az ő közösségében talál kielégítést, megnyugvást és boldogságot. Semmi más nem elégítheti ki, ha az egész világot is megnyerné. Viszont mi az örök halál? Az nem lehet egyéb, mint az Istentől vató elvettetés a külső sötétségbe, a gyehennának tüzére való vettetés, ahol az ő férgük meg nem hal, és tüzük meg nem oltatik, vagyis ahol az emberi lélek soha sem éri el vágyának teljesülését, soha sem látja Isten kegyelmének orcáját, soha sem egyesülhet vele és azt magának kénytelen tulajdonítania, az önvád az a féreg, amely nem hal meg, a mardosó lelkiismeret az a tűz, amely ki nem alszik. A lélek halhatatlansága tehát nincs ellen- mondásban a feltámadással s nem ellenkezik az Isten Igéjével, sőt szerény véleményem élsí meggyőződésem szerint, benne foglaltatik. Hitvallásunkban, amely apostoli hitvallás, az van, . hogy hisszük »a testnek feltámadását«, a lélek feltámadásáról nincs szó. Feltámad a jó és a gonosz ember teste egyaránt, kivétel nélkül. A jó a Krisztusban hívő ember, mert önmagában egy sem jó; a gonosz a Krisztusiban
