Evangélikus Élet, 1936 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1936-04-19 / 16. szám
124. oldal EVANGÉLIKUS ÉLET 16. szám ugyancsak aggódik emiatt. Arcod is eltorzult, vértéiért. Doktor úr, ne hagyd el magad! — Légy nyugodt: Krisztus Urunk ad nekem erőt minden mártirium elviseléséhez. — Talán már nem is rendelnek a birodalmi gyűlés elé? Luther arcából megint lefutott a vér. Még ijesztőbben, mint az imént. Egészen hamuszürke lett. A kis lovag már alig állt a lábán,. Luther elmosolyodott. Mint beteg, de nagyon jó gyermek, ki maga akarja kierőszakolni a gyógyulást. Mikor megszólalt, az előbbi éles, pattogó hang helyett mélységes nyugalommal beszélt. — Remegésem amellett bizonyít, hogy gyarló ember nem állhat meg Isten segítsége nélkül. Nyugtasson meg az a tudat, hogy Isten mindenkiben, tehát, bennem is, árva emberkében is benne él. Ha Ő szükségesnek látja, éppen általam fog erről bizonyságot tenni. Hirtelen felállt. Minden mozdulata erőre vallott. A szobába egy inas lépett be. Nagy, fehér kötényt hordott dereka körül. Gőgös fej- tartással a szoba közepén lévő asztalt kezdte megteríteni. Komoly buzgalommal végezte feladatát, rá sem nézett az eretnekre. De titokban nagy érdeklődéssel sandított felé. Luther vállat vont és az ablakhoz lépett. Felnézett a beborult égre. Az inas ónkupákat állított az ■ asztalra, megfelelő távolságra egymástól. Nem figyeli oda, egyet-kettőt majdnem a levegőbe állított az asztal melleit. Megcsóválta fejét, minden emberi értelemben kételkedve. Micsoda hűhót csaptak! Mire való volt az a lárma ez ágról- szakadt szerzetes körül? Ezért teltek meg az utcák és álltak a korcsmák üresen? Az egyházi és világi fejedelmek hónapok óta e kiéhezett barát miatt támadják egymást? Emiatt pangnak az üzletek, van minden házban veszekedés, vita, zűrzavar? Azért isznak estéről-estére kevesebbet, mert folyton marakodnak e fajankó miatt? Addig csóválta kótyagos fejét, míg egy tányért szerencsésen földre ejtett. Erre a kiközösített eretnek hozzáfordult: — Csak teríts tovább nyugodtan, jó ember — szólt barátságosan — ugyancsak éhes vagyok. Most megszólalt Schott is: — Ha nincs kifogásod ellene, néhány úr velünk ebédel. Boldogok lesznek, ha megismerhetnek. Luther hangosan, harsogva felkacagott. Hangja nyers volt, mintha nem lett volna józan. Mint egy vad diák, vagy paraszt, ki a búcsún kiabál. A kis lovag össizerezzent, arcáról lerítt a meglepetés, az aggodalom. Az inas elpárolgott. — Mi az kérlek? — türelmetlenkedett Schott, szinte megbotránkozva. — Az inas szenteltvizet fröccsen tett rám. Biztosan azt hiszi, én vagyok az ördög. Schott jelentéktelen szeme pislogott. Elhatározta, megugrik a különös szerzetes mellől, amilyen gyorsan csak lehet. — Tudod-e, hogy az összes fejedelmek ellenségeid? A mi választófejedelmünk sem tehet az érdekedben semmit. Luther elmosolyodott; ezúttal megint szépen, nyugodtan. Kezét jóságosán, vígaszbalólag a zavarban lévő kis lovag vállára tette. Arcán gyermekes öröm sugárzott. — Isten elnyomott Igéje nem kerülne napfényre soha, ha az emberek nem törnének ellene. A kis lovag zavart tekintetében öröm és reménység csillant. Végre egy olyan szó, amelyhez sok hasonlót várnak Luthertől. — Mi melletted leszünk. A sovány szerzetes meleg szívvel s különös megfontoltsággal válaszolt. — Erre nem lesz szükség. Mikor Szent Péter az Olajfák hegyén kardot rántott, Krisztus Urunk leintette, ő tudta, miért teszi. Schott hirtelen megfordult, mutató ujját ajkára illesztette, majd félreugrott. Nemesek, tanácsurak léptek be. Komolyan meghajoltak, tiszteletteljesen várakoztak. A nyitva maradt ajtón néhány inas sietett utánuk, fehér sapkában, magasra tartott kezükben óriási tálon illatos vadpecsenyével. Fontosságuk tudatában ugyancsak serénykedtek. A tálat, nagy kanna sörrel együtt, az asztalra helyezték. Ebédhez ültek. Egy barátságos, szerény szerzetes és tiszteletreméltó vendégei. A Johannita udvar előtt és minden uccács- kában, tereken, sűrű tömegekben szorongtak a wormsiak, kézenfogva gyermekeiket. Áhíta- tos csend volt. Hittel és várakozással telve néztek fel Luther ablakaira. Fordította: V a r s á g h János. A hitszerű hitoktatásról. (Folytatás*) 5. Nem kell folyton a hitet vesszőparipaként emlegetni, tanítványaink ugyanis feltételezik, hogy mindenütt hitről van szó, írja Bereczky. Miért té(- teleznék fel? — kérdezem. Nincs semmi észszerű ok arra. hogy tanítványaink feltételezzenek olyasmit, ami nincs megemlítve s amiről másutt se igen tanulhattak korábbi fejletlenségük miatt. A felsőmennyiségtanban is feltételezik az egyszeregy tudását, de viszont az elemiben és a középiskolában van is bőven alkalom annak elsajátítására. Másfelől, ha Luthernél nem érezzük vesszőparipának, kicsit erősebb, de egyértelmű kifejezéssel, rögeszmének, a hit gyakori hangoztatását, igazán nem kellene nekünk sem annak éreznünk, ha olykor tanítványainknak megmondanánk, mire való a sok óra és tanulás, melyet hittanra fordítanak. Ami pedig az ezen a téren elkövethető túlzást illeti, hadd utaljak egyrészt arra, amit a Keresztyén Igazság idevonatkozó széljegyzete Dr. Szeberényi Lajos Zs.-nak írt, másrészt pedig hadd kockáztas- sanr meg azt az állítást, .hogy mivei egyházunk élete-jövője azon fordul meg. hogy hívő vagy hitetlen tagokból tevődik-e össze, továbbá, mivel ez ad neki *) E közlemény bevezető részét előző számunkban tévesen »A hitszerű oktatásról« cím alatt közöltük, amit ez alkalommal helyesbítünk.
