Evangélikus Élet, 1936 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1936-04-19 / 16. szám
16 szám EVANGÉLIKUS ÉLET 123. oldal Luther megérkezése Wormsba. Molo Walter: »Mensch Luther« c. könyvének sajtó alatt lévő fordításból. Mindenki lábujjhegyre állt Olyan csend támadt egyszerre, hogy csak a néma kék ég alatt, a magas tornyok körül röpködő sólymok éhes vijjogását lehetett hallani. Valami fehérség lebegett a magasból lefelé, mint földreszálló, óriás, hófehér galamb. Egy kéménybe kapaszkodó pékinas köténye volt, amellyel előbb integetett. Az öreg szerzetes és a diák leszálltak a homokfutóról. A kocsiból ekkor egy tudósnak öltözött úr tűnt elő, ki kezét az utolsó bentülő felé nyújtotta, hogy a kiszállásnál segítségére legyen. Az lesz a bátor szerzetes! A tömeg lélekzetét visszafojtva, tátott szájjal leste minden mozdulatát. Középmagas, sovány, szögletes vállú szerzetes szállt le gyorsan a kocsiról. Hófehér csuhát. viselt. Ráismertek a képek- és röpcédulákról. Luther volt. Azonnal eltűnt a Johannita- udvar kapuboltozata alatt, még mielőtt a hatalmasan nekilendült üdvözlés, ujjongás és éljenzés kitörhetett volna. Az embertömeg utána tódult, mintha el akarta volna gázolni az épületet. De a vértesek visszaszorították a sötét kapu alól. Eleven védőfal képződött a szerzetes mögött, ki felsietett a recsegő falépcsőn és eltűnt. A kaput becsapták, el reteszelték. — Erre, doktor úr! — hallatszott egy hang az épület félhomályában. Ajtó nyílt, világos lett. Luther hosszúkás, magas faburkolattal ellátott szobába lépett. Halvány fény szűrődött a helyiségbe, apró ablakok vastag üveglapjain át. Fű és lóhere illata érzett. — Itt biztonságban vagy doktor úr! Jobb helyet nem tudtunk felhajszolni. Minden ház zsúfolva van, még a padlások is. Isten oltalmazzon ! Kellemetlenül éles, kínosan ható kacagás hangzott fel. Ijedten, védekezésre készen fordultak meg. Magas, sovány férfi állott előttük. Kopott bőrgallért, szűk nadrágot viselt. Hosszú, vöröses szakálla volt. Szétvetett lábbal, fenyegető állásban, szúrós, szemtelen tekintettel nézett a kiközösített szerzetesre. Egy pillanatig mély csend volt. A markáns arcú, sovány szerzetes és a magas növésű lovag végigmérték egymást. A barát nagy szeme fényleni kezdett. Fehér fény lobbant fel benne, majd ismét kialudt. Hátat fordított a lovagnak. — Ilyen pompás szobácskára nem is számítottam. Azt hittem, mindjárt megvasalnak, kínnadra visznek. — Még ezt a szobát is meg kell osztanod — mentegetődzött egy kis alacsony, választékosán öltözött lovag. — Utitársaidat a sön- iésben és a pincében helyeztük el. Valóságos galambdúc ez. A szállást velem és Kriechingen úrral, a »szomorú gyertyáival kell megosztanod. — Schott, fogd be a szád! — csattant fel a bőrgalléros, hosszú alak, öklével fenyegetőzve. Luther a vitának nevetve véget vetett. Szalmazsákok feküdtek a fényevesztett padlón, azok egyikére leült. Egyik sovány lábát a másikon keresztbevetve mezitlábra húzott, szoros szandálját kezdte bontogatni. — Hagyjuk a tiszteletreméltó doktor urat egyedül — ajánlotta a kis lovag — még nagyon fáradt, megviselt. Meghajoltak, elindultak az ajtó felé. De Luther visszatartotta őket. — Ej — kiáltott, miközben kirázta szandáljából a kocsiban belekerült szalmaszálakat — a megégetésig vagy felnégyelésig még kibírom. Az ajtó mellett állók összenéztek, aggódva, megütközve. Tekintetük elárulta, amit eddig titkoltak egymás előtt. Egymástól vártak tanácsot, bíztatást. Mert csalódtak. Egészen másnak képzelték azt, aki Krisztus tanainak megtisztításáért és Németország megmentéséért küzd. Másnak képzelték külsejét, első megjelenését. Ez csak egy kis parasztos szerzetes, ki tehetetlenségében vígnak mutatkozik. Talán azért, mert fé és zavarban van. Nincs rajta semmi hősies, semmi titáni vonás. Gyengének, jelentéktelennek, jámbornak látszik. Zavartan nézték az összetaposott friss füvet és virágokat, melyekkel hősük tiszteletére a padlót behintették. Mint körmenet alkalmával az útvonalat, melyen az oltári szentséget viszik. i Nevetségesnek tűntek fel önmaguk előtt. Luther csontos arca is elvörösödött. Ton- zúrás fejét mélyebben lehajtotta. Tonzúrája oly nagy volt, hogy sötétbarna hajából csak keskeny csík maradt körülötte. A jelenlévők kínos hallgatása közben, mit teljesen megértett, ismét befűzte szandálját. A kis lovag ismételt intésére most mindenki elhagyta a szobát. Luther mélyen lehajolva tovább babrált szandálja szíjján, feleslegesen hosszú ideig. Szinte megkönnyebbült, mikor valaki vállát érintette. Erőt vett magán, felemelkedett. Arca beesett, sápadt volt. Tekintete bizonytalan, szeme körül kékes karikák. — Doktor úr — szólalt meg a kis lovag — látom tudod, hogy ügyed rosszul áll. Már elítéltek. Luther hirtelen összekulcsolta két sovány, nagy kezét; átfogta a térdét szorosan. így legalább nem látszott, mennyire reszket a keze. — Miért jöttél ide? — kérdezte a kis lovag szomorúan. Luther nyersen válaszolt: — Isten ide taszított. — És mi történik, ha a császár kiszolgáltat a pápa embereinek? Választófejedelmünk
