Evangélikus Élet, 1936 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1936-04-12 / 15. szám
15 szám EVANGÉLIKUS ÉLET 115. oldal amit magyarul így kell mondanunk: »Erős várunk az Úristen«. 4. Sohase hallottam, hogy énekeljük el az »Erős várt« vagy »Erős várat«, mindig csak az »Erős várunkat«. Ugyanezt olvastam könyvekben és feliratokban is. 5. Főkép az az elgondolás vezetett a változtatásra, hogy Dávid és Luther nem azt kívánja érzékeltetni, hogy az Isten mindentől független és min.- denkivel szemben közömbös erős vár, hanem azt, hogy a miénk, a mi várunk, a mi oltalmunk, a mi erősségünk, amint azt fentebb is említettem. Az első versszak második sorában mellőzöm a »fegyver« szót, egyfelől azért, mert a két kifejezés egy fogalmat jelent t. i. »védő fegyvert«, pajzsot, s a költő a mi küzdelmünknek defenzív oldalát hangsúlyozza; másfelől azért, mert a hetedik sorban olvasható »Rüstung« ellenségünk támadó fegyverét jelenti, tehát itt van helyén a »fegyver« szó használata. Ugyanezen versszak hivatalos szövegének harmadik és negyedik sora elhomályosítja a Biblia és Luther eme szavait: »és igen alkalmatos segítségünk a mi nyomorúiságunkban.« Ez a gondolatot elszínteleníteni, feláldozni és mással pótolni akkor sem szabad, ha egyébként tetszetős kifejezés kerül helyébe. A »Ha ö velünk, ki ellenünk« idézetre gondolok. Ez a gondolat különben is ismét- lödik a negyedik versszak harmadik sorában. A versszak negyedik sora az első és második után pleor nazmus. A hetedik sorban az ellenség nagy hatalmáról (erejéről), a nyolcadikban kegyetlen fegyveréről van szó; az eredeti »grausam«-nak helyzeti energiája nem hagyható figyelmen kívül. A »Not«-ot balsors-nak fordítottam nem minden allúzió nélkül a mi Himnuszunk első versszakának ötödik sorára, hogy ezzel is magyarabbá tegyem e kifejezést az eredeti gondolat sérelme nélkül. A második versszak első és második sorában változtattam a szavakat, de megmaradtam az eredeti gondolat mellett. A harmadik sorban a »rechter Mannt« jobbnak láttam »jó vitéz«, mint hős vezér kifejezéssel fordítani. Régi énekeink között a »feltámadt győző vitéz« lebegett előttem. A hetedik és nyolcadik sor fordításával esett eddig a legnagyobb méltánytalanság, félreértés, félremagyarázás az eredeti szövegen. »Der Herr Zebaoth« a zsoltár szerint nem »az ég és föld Ura«, hanem »a seregek Ura«, (így nevezi meg Dávid kétszer is,) »Isten szent Fiá«-ról szó sincs az eredetiben, hanem azt mondja Luther, hogy Jézus nem valami más Isten, hanem azonos, egylényegü az említett Zebaoth-tal, mint maga Jézus mondotta: »En és az Atya egy vagyunk«. A többi variánst nem is említem, annyira mást mond, mint az eredeti szöveg. A kilencedik sor szószerint nem fordíthatóA harmadik versszak hatodik sora valóban kemény dió. Itt nevezi meg Luther az ellenséget »e világ fejedelmének« személyében, aki a poklot is mozgósítja ellenünk. A »wie saur er sich stellt«, a »fanyar« meghatározás nem vehető át, jobb akár a zordon, akár a dühös, akár a bosszús jelző használata az előtt a tábor előtt, amely nincs ugyan megemlítve a »világ ura« mellett, de bizonyos, hogy enélkül még kevesebb eredményt érne el, s a következő versszak idevonatkozó helyein, az első és a nyolcadik sorban, nem »öt«, hanem »őket« említi az író. A zsoltárköltö is azt mondja, hogy »a pogányok felrohantak, az országok megindultak«. Ne legyen végül dogmasértés, de úgy érzem, hogy mikor a nyolcadik sorban Luther azt mondja, hogy »er ist gericht«, ez nem azt jelenti, hogy »vár« az ítélet, hanem azt, hogy »megtörtént«. Ez pedig lényeges különbség. A negyedik versszak első sorában a »rendületlen« a Szózatra való emlékezés. A második sort szabadabban fordítom, hogy az Ige ellenálló és visszaható erejét szemléltessem; az értelem azonban nem szenved e változtatással. A negyedik sorban az Ur Szentlelke és kegyelmének adományai egyenlő nyomatékkai állanak egymás mellett, mert a Szentlélek bátorít a harcra, a kegyelem biztosítja a harc sikerét. A harckészséget a »síkra száll« kifejezés jelzi. A »dahin fahren lassen« gondolatát szándékosan emelem ki erősebb hangsúlyozással, hogy még jobban kitűnjék a teljes áldozat elszánt felajánlása. Az értelmi egyezésre, tartalmi hűségre és kifejezésbeli erőre vonatkozó jegyzeteim után az ének ritmusára, jóhangzására és énekelhetöségére kevés a mondanivalóm. Luther jambus-verselését sehol se váltja fel trochaeus; a versszakok ötödik, hatodik és hetedik sorában ritmustörés fordul elő a második láb rövid szótagjának elhagyása miatt. Olyanféle jelen- lenség ez, mint a magyarban a következő összevonások: az ős(i) ellenség, a rég(i) múlt idők, a gazd(a) asszonyok, stb. Magyar jambusaink a páratlan verslábakon szabadságot adnak a lassú láb alkalmazására s ezt énekünknél az úgynevezett kiegyenlített dallam lehetővé, a magyar hangsúly elhelyezkedése sokszor szükségessé tette s e licentia alkalmazása nem árt a szöveg énekelhetöségének. Különösen áll ez a versszakok első szótagjára az 1., 2-, 3., 4., '9. verssorban. A szabályhoz alkalmazkodni könnyebb a német nyelvben, mint magyarban, mert ott sok az egytagú szó és súlytalan elüljáró, míg nálunk a hangsúly az első szótagon van s az »Erős várunk« dalia;- ma ezt az első szótagot valamennyinél jobban kiemeli. Ismételve hangoztatom, hogy jegyzeteimben a hitelesnek kijelentett szöveggel való összehasonlítással nem a saját munkámat értékelem és minősítem, mert ez másoknak a feladata volt és lesz; csupán azt akarom bizonyítani, hogy a közvéleménynek a napirendről levett tárggyal ezután is foglalkoznia kell, míg véglegesen ki nem alakul a remekmű tökéletes és mindenben egyértékü magyar szövege. Vietórisz József. A hitszerű oktatásról. — Válasz Bereczky Sándornak. — Bereczky Sándor felelete dokumentálja, hogy a hit által való megigazulás tanával fogalmilag tisztában van. Ebben soha nem is kételkedtem- Azok a fejtegetései, melyekben a hit páratlan evangéliumi jelentőségéről az Evangélikus Életben ír, olyanok, hogy bármelyik tankönyve elején helyet foglalhatnának, mint a hitoktató és a tanuló számára adott utasítás. Ezt örömmel könyveltem el magamnak, mert így remélhetönek látszik, hogy megértjük egymást s keresztyéni egymás-elviseléssel, békességben szolgálhatjuk ugyanazt az Urat. Amit megszívlelhettem, megszívleltem. Ne nehezteljen azonban, ha tankönyveit ezek után sem tudom abszolút tökéletességgel megírottaknak tekinteni s ezért feleletére szerény megjegyzéseimet, továbbá könyvei hiányossaigára vonatkozó újabb észrevételeimet röviden papírra vetem s az egyik fő- fontosságú egyházi munka, a hitoktatás kérdéseit napirenden tartom. Előre kijelentem, hogy Bereczky Sándor személye ellen kifogásom soha nem volt (cikkeimben nevét sem említettem). Kizárólag a tárgy fontosságát tartom szem előtt s nem érdemekért, (mint ahogy ez egy elejtett szava szerint — úgy látszik — szokásban volt) foglalkozom a hitoktatás kérdésével. Hogy mégis az ő egyik könyvéről beszélek az alábbiakban, ez onnan van, hogy a gyakorlatban az ő könyvei a leghasználatosabbak. Megjegyzéseimet és észrevételeimet a világos áttekintés érdekében pontokba foglalom. 1. Legelőször is kérdezem, komolyan gondolja-e Bereczky, hogy »minden vallástanítás s minden val- lástani könyv, bármi néven nevezzék is, amennyiben Istenről, Krisztusról, keresztyénekről, egyháztörténet
