Zsilinszky Mihály: Egy forradalmi zsinat története (1707-1715). Budapest 1889.
VII.
*34 világiak is csatlakoznak, felszólalt, és az 1681 —ki soproni t.-cz. tartalmához ragaszkodván, röviden kijelentette, hogy ez alkalommal nem kíván a hitről szólani. De lehetetlen megütközését ki nem fejeznie a felett, hogy a katholikusok, kik csak nem régen hallani sem akartak a protestánsok óvástételéről, s az arról szóló bizonyítványkérést még a jegyzőkönyvbe sem akarták fölvenni, most ime a magok protestatiójáról szóló bizonyítvány kiadatását sürgetik. Ez arra. indítja őt, hogy a protestánsok részéről hasonló kérelemmel lépjen fel. Erre természetesen nagy zaj keletkezett. A kanonok urak hevesen ugráltak fel és tiltakoztak az összehasonlítás ellen; mig Dobner társaival együtt Okolicsányi felszólalását pártolták, de eredmény nélkül. Május közepén ismét külön emlékirattal járultak ő felségéhez, melyben számtalan üldözési esetet hoznak fel, melyek a folyó országgyűlés alatt, még a t.-cz. megerősítése előtt elkövettetnek az evangélikusok ellen. Az emlékiratot ő felségének átnyújtó küldöttség szónoka, Szentimrey, többek között azt is elmondá ő felségének : a protestánsok szégyenük, hogy annyiszor kell kérelmeikkel alkalmatlankodniok; de testvéreiknek jajkiáltásai kényszerítik erre, a kikkel egy vér, egy haza, egy törvény és egyazon király csatolja őket össze. A király ridegen fogadta e szavakat. Végül annyit mondott, hogv Magvarországon nem ismer «evangélikus statust», csak alattvalókat ! . . . Ez végképen lesújtotta a kérelmezőket. Látták, hogy a kiben leginkább, sőt a kiben egyedid bíztak, elfordul tőlük. Junius 6-án, mikor a végleges szöveg a rendek előtt felolvastatott, új protestatio és reprotestatió nyujtatott be az országgyűlésnek, tiz nappal utóbb pedig a királynak is. Ezzel vége volt az országgyűlésnek, és egyúttal a rózsahegyi zsinatnak is.
