Zsilinszky Mihály: Még egyszer a kath. autonómiáról és a papi vagyonról. Budapest 1912.

II. A tisztelt olvasó ítéletére bízzuk azt, hogy mi értelme és hatása lehet az olyan beszédnek, mely a kath. bizottság második javaslatáról, eg}' miniszteri tanácsos engedelmével ilyen modorban mulattatja olvasóit: «Összehivták a már feltűnően mozgolódni kezdő katholikusokat s azt is mondták nekik: tessék az 1870/1-ki tervezeteket átdolgozni a hierarchia és a főkegyúri jog sérelme nélkül. De hogy mi jogot juttat az alakítandó autonómiának a hierarchia s mit a főkegyúr. azt a világért sem mondották volna meg . . . hagyták a kongresszust magára : fejtse meg ő a rebuszí, ahogy tudja, ők pedig Wlasics urammal együtt a markukba nevettek». Hát kérem ez nem komoly beszéd; ilyet csak a tudatlan nagy tömeg tapsaira vágyó kortes mondhat, de nem komoly egyetemi papi .tanár. Micsoda triviális indokolás az, mikor így folytatja: «Mindent tudnak, de nem adhatnak át nekünk semmit, mert a protestánsok, az uralkodó Tiszák, folyton azt súgják a fülükbe: jog ide, jog oda, a katholikusokat erősíteni nem szabad!» Ez — bocsánat a kifejezésért — közönséges ráfogás, mely eddig sohasem tartozott papi erények közé. Sem a Tiszák, sem a protestánsok ilyet sohasem mondanak ; hanem mindig azt hirdetik, hogy a jogot, a törvényt és az igazságot minden körülmények között tisztelni és követni kell. Azért kitartóan és erélyesen követelik, hogy a vallási jogegyenlőséget és viszonosságot