Zsilinszky Mihály: A római katholikus autonómiáról. Történelmi tanulmány. Budapest 1911.

I. Meg vagyok róla győződve, hogy a szíves olvasó a fenti cím elolvasása után önmagától ösztönszerűleg azt fogja kérdezni: *Mi az a római kath. autonomia?» Aki valaha görögül tanult, az tudja, hogy ez a két szó «autosz» és «nomosz» összevonva, magyarul azt teszi: «öntörveny*. Autonómia tehát szószerinti értelemben azt jelenti, hogy öntörvényhozás, önkormányzás. Szinte gyermekes dolognak tűnhetik fel az ilyen magyarázat; hiszen minden protestáns ember tudja, hogy az autonómiának lényege abban áll, hogy az egyház tagjainak összesége állapítja meg saját törvényeit s azokat különböző fokozaton szabadon választott tisztviselői által hajtatja végre. A választás demokratikus alapon történik s a többség határoz. Ilyen a protestáns egyházi autonómia vázlatban. Ha a mi római kath. atyánkfiai ilyenféle autonómiát akarnának és bírnának maguknak teremteni: annak minden honpolgár és minden protestáns ember csak örülhetne; mert ezáltal egy lényeges válaszfal omlanék össze a kath. és protestánsok között. De, fájdalom, ezt a római kath. egyház két nagy oknál fogva nem teheti. Először azért, mert a kath. egyház törvényeit Rómában az olasz pápa rendeletei pótolják s azok megtartására a magyar kath. püspökök is esküt tesznek, feltétlen engedelmességet igérve; másodszor, mert püspökeiket nem szabadon választják, hanem azokat a király nevezi ki, l*