Zsilinszky Mihály: A római katholikus autonómiáról. Történelmi tanulmány. Budapest 1911.
hogy királyi elhatározása értelmében annak idején előterjesztést tegyen. Ez alapon Wlassics Gyula miniszter, a püspöki karral egyetértve, tett felterjesztést 1897-ben, melynek következtében Őfelsége az 1870-ki kongresszust befejezettnek jelentette ki és megengedte, hogy fél év alatt új kongresszus hivassák össze. Megtörtént. A hercegprímás azon év nov. 11-ére hívta össze az új kongresszus tagjait. És mi történt azóta ? Semmi; mert a Ghyczy K. által felhozott súlyos érvek alatt a világi ellenzék meghasonlott önmagával és mert a főpapság ismét gyanússá tette magát azzal, hogy autonómia neve alatt mindig csak az alapok és alapítványok feletti szabad rendelkezés jogát hangsúlyozta és az európai új fejlemények hatása alatt a nagyközönség bizonyos rétegeiben tényleg a papi vagyon elkobzásának is szószólói akadtak. Talán ennek a hangulatnak lehet tulajdonítani, hogy a főpapok visszatértek az 1848. évi fogásokhoz és a protestánsok autonómiájára való hivatkozással folyamodtak azon hamis, a dolog lényegét nem értő közönség előtt tetszetős frázishoz, mely szerint a katholikusok a jogegyenlőség és viszonosság alapján olyan autonómiát követelnek, aminő a protestánsoké. Vagyis: hogy a saját vagyonuk felett — mely az államé —, minden idegen hatóság kizárásával, szabadon rendelkezzenek I Már a fentebbiekből kitűnik, hogy ebben a frázisban rettentő ámítás rejlik. Aki a római egyháznak beiszervezetét ismeri, az tudja, hogy ez lehetetlen mindaddig, míg a kath. egyház rómainak nevezi magát, vagyis, amíg Rómából kormányoztatik és amíg a magyar püspökök az országon kívül lakó hatalom kezébe hűségi esküt tesznek. A magyar állam souverainitásával nem fér össze, hogy ez a hatalom a valláserkölcsi irányításon kívül más ügyeinkbe avatkozhassék. A protestánsok semmiféle irányban nem függnek idegen hatalomtól, állami vagyont nem élveznek. Azért hamis itt azt a latin mondást alkalmazni:
