Zsilinszky Mihály: A római katholikus autonómiáról. Történelmi tanulmány. Budapest 1911.

A Bach-korszak gyászos eseményeire fátyolt kell vetnünk. Még csak azt sem akarjuk tárgyalni, minő öröme volt benne a magyar főpapságnak s miképen rendezte a kath. egyház viszonyát a magyar államhoz az ismeretes 1855-diki concordatum által; miként lett biztosítva az egyház «hierarchicus autonómiája* és «apostoli kiváltság* alapján a király főkegyúri joga, új szerzetesek betelepítése, anélkül, hogy az országos törvények által kívánt engedélyt megkapták volna. Azt sem feszegetjük, hogy amíg az autonóm protestáns vallásfelekezetek alapítványait nyilvános ellenőrzés alá vették, addig a káptalanok által kezelt alapítványok egyedüli ellenőrzői a püspökök maradtak. Új fordulat csak akkor következett be, mikor az ország alkotmányának visszaállítása után, a gr. Andrássy Gyula elnöklete alatt új magyar minisztérium neveztetett ki, melynek vallás- és közoktatásügyi minisztere ismét báró Eötvös József lett. Alig kell említeni, hogy az alkotmány visszaállítása az 1848-ki törvények elismerése alapján történt. Ez azt jelentette, hogy a vallásügyi kérdések csakis a tökéletes jogegyenlőség és viszonosság alapján rendezhetők és rendezendők. Semmiféle régi előjogok és kiváltságok nem szerepelhetnek a közügyek tárgyalásában. Azonban a magyar főpapság régi elveihez képest a régi conservativ magyar főurakkal, akik Bécsben szerepeltek, összejátszott és azon törekedett, hogy a minisztérium