Zsilinszky Mihály: A római katholikus autonómiáról. Történelmi tanulmány. Budapest 1911.

országban levő összes törvényesen bevett vallásfelekezetekre való tekintettel — a teljes jogegyenlőség és viszonosság alapján. De a főpapságnak nem kellett a jogegyenlőség és viszonosság, hanem csak a régi kiváltságok és előjogok további élvezete. A püspöki körlevelekben azonban úgy szerették feltüntetni a dolgot, hogy ők csak olyan autonómiát akarnak, aminőt a protestánsok és a görögkeletiek élveznek; azaz: hogy az állami eredetű óriási vagyon felett, a kormánytól teljesen függetlenül rendelkezhessenek! Erről kell a néptömegeket felvilágosítani és népgyűléseket tartani — a plébánosok elnöklete alatt! Szóval a főpapság országos agitációt fejtett ki arra nézve, hogy a kétségtelenül katholikus célokra adományozott állami vagyont a kath. egyház tulajdonává tehesse! Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az alsóbb rendű papság, mely amaz egyházi célokra adományozott óriási vagyon mellett is nyomorgott, máskép gondolkozott! Ez saját jól felfogott érdekében örömmel üdvözölte volna még a papi javak szekularizációját is. Sőt akadt egy nagyváradi kath. nagyprépost is, herceg Hohenlohe Sándor személyében, aki fájdalommal nézte a főpapi vagyonok lelkiismeretlen elpocsékolását, egy felette érdekes röpiratban 1 azzal vigasztalta önmagát és főpapi társait, hogy ha a papi vagyon szekularizációja bekövetkeznék, ez csak annak megmutatására lenne alkalmas, hogy a kath. papok földi javak nélkül is képesek Istennek szolgálni! Sőt — úgymond — minél hálátlanabb lenne irántuk a világ, annál buzgóbban fognának az emberiség szent ügyében tőlük kitelhető módon munkálkodni s szegényül is teljesítenék a haza és egyház iránti kötelességeiket 1 Ez aztán egy igazi főpapnak krisztus-szellemű nyilatkozata. Ha mindnyájan ilyenek lennének, nem kellene a kath. autonómia szép és megvalósításra méltó címe alatt világi vagyon és gazdagság felett marakodni. Mert azzal 1 Szózat a magyar klérushoz. Nagyvárad, 1848.