Zsilinszky Mihály: Az 1848-iki vallásügyi törvényczikk története. Budapest 1908.

panaszoljuk a miatti fájdalmunkat, hogy a kegyesrendi papok e czélra eszközül használhatják föl magokat. Ünnepélyesen tiltakozunk egyházi birtokaink és alapítványaink minden csonkítása ellen: és követeljük, hogy valamint protestáns vallású polgártársaink vallásuk érdekében tett alapítványaikat s birtokaikat megtartják és tartsák is meg bántatlanul, úgy a mi birtokaink és minden alapítványaink is megtartassanak nekünk katholikus polgároknak a vallási alappal együtt, és az államtól kiadassanak, hogy azokat szabadon és önállólag kezelhessük! Szabadság és egyenlőség a mi jelszavunk, valamint a polgári, úgy a vallási életben is. Egyenlő szabadságot és jogokat követelünk. Látni való, hogy az eddig mellőzött és üldözött protestánsokra való hivatkozás hamis alapelvből indul ki, midőn ezeknek vagyonát és alapítványait, egyházi és iskolai szabadságát végig összehasonlítja. Mert ezek századokon át a katholikus testvérek által üldöztetvén, iskoláiktól és templomaiktól megfosztatván, az önfentartás ösztönétől indíttatva, óriási anyagi áldozatokkal, híveiknek (a római katholikus nép által nem ismert) saját megterheltetésükkel szerezték meg egyházi csekély vagyonukat, míg a római katholikus uralkodó és üldöző egyház összes iskolai és egyházi alapjaik használatát az államtól és az államfőtől kapta. S ezzel sem elégedtek meg, hanem erőhatalommal ismételten szedték el a protestánsok iskoláit és templomait! Az összehasonlítás tehát egészen hamis alapon épült. Sőt az előzetes történelmi szomorú eseményekre gondolva, az igazságnak, a szabadságnak és viszonosságnak emlegetése és a protestánsokra való hivatkozás valóságos gúnynak volt tekinthető. Mert hiszen minden gondolkodni képes római katholikus ember tudta, hogy a főpapok borzadtak még csak gondolatától is annak, hogy ők a protestáns szegény «super-