Zsilinszky Mihály: Az 1848-iki vallásügyi törvényczikk története. Budapest 1908.

gg világosítani. Érre nézve gyűlések tartását rendeli el, melyeken a lelkészek tanácskozásaikat főképen ez ügyre fordítsák. Azután kötelességökké teszi, hogy minden plébániára gyűlések hivassanak össze, melyeken az egyházi patronuson kívül, katholikus közbirtokosok, a helység elöljárói, és hivek közül nyolcz-tíz buzgó tag jelenlétében a plébános igyekezzék az illetőket kioktatni arról, hogy a szóban levő vagyon az ő tulajdonukat teszi, melyről ezentúl egy papi és világi egyénekből álló bizottság fog rendelkezni. Meghagyja a plébánosoknak, igyekezzenek meggyőzni a gyűléseken megjelenteket, hogy e jogaikat csak úgy fogják érvényesíthetni, ha a katholikusok összetartva legközelebb összehívandó országgyűlésen, ebbeli jogaikat petitio alakjában követelni fogják. Erre a köznép is fölhivassék, és az ügy pártolásának jeléül aláírások gyűjtessenek. Még arra is kitanítja őket a püspök, hogy a kik nem tudnak írni, azoknak a nevét a plébános vagy más valaki is aláírhatja, az illetők csak keresztvonást tegyenek hozzá! Ezt pedig valamely hiteles egyén igazolja. Miután minden plébániában a katholikus hívek ilykópen nyilvánították követeléseiket, az illető plébánosok az aláírt íveket az alesperesi hivatal útján a püspöki hivatalhoz beküldik. Látnivaló, hogy a főpapság egy országos nagy agitatiót fejtett ki arra, hogy a katholikus czélokra rendelt állami vagyont a katholikus egyház tulajdonává tehesse! Ez pedig, különösen abban az időben, nagyon népszerű eszme volt, mely a mai napig föntartotta népszerűségét az úgynevezett katholikus «autonomia» czíme alatt. Ugyan ilyen szellemű körlevelek elárasztották az egész országot. Még Erdélyt is. * Voltak azonban a főpapok között is, a kik az események rohamos fejlődése következtében kezdtek megbarátkozni az Az i848-iki vallásügyi tcz. tört. 5