Zsilinszky Mihály: Az 1848-iki vallásügyi törvényczikk története. Budapest 1908.

minden vallásfelekezet egyházi és iskolai szükségeit az állam fedezi. Az alternativa első része a helyes, nem a második. Ezentúl ne avatkozzék az állam a vallás dolgaiba; de azt se engedje, hogy akármely egyházzá szervezett vallás az állami vagy polgári dolgokba avatkozzék. Legyen elve az, hogy a vallásfelekezetek . . , ha sértik a törvényt, a törvény megtorolja a sértést. De, a míg a törvényt nem sértik; az ő dolguk, hogy mit csinálnak. Fedezzék közös érdekű szükségeiket, fizessék papjaikat, tartsák föl iskoláikat, templomaikat, a mint nekik tetszik, az államnak velők semmi köze. Nem ad nekik semmit. Ez az igazság. Igen, de hazánkban az állam nem egyenlő mértékkel mért még azon vallásfelekezeteknek se, melyeket jogosultaknak ismer el. Egy némelyiknek sohase adott semmi ellátást egyházi és iskolai czéljaikra. Egynek pedig igen gazdag ellátást adott; azt valóságos államintézménynek, papjait nemeseknek, főpapjait az ország első polgári karának, valóságos államhivatalnokoknak tekintette s igen gazdagon fizette . . . Ekként levén a dolog, ha az 1848-iki országgyűlés az egyenlőség valósítását abban keresve, hogy semmi vallásfelekezetnek sem ad semmit, ennek alkalmazásául azt mondotta volna a protestánsoknak: Titeket soha semmi ellátásban nem részesítettem, jövendőre se részesítelek; lássanak el híveitek, a mint akarnak: a római katholikus egyháznak pedig azt mondta volna: Számodra föntartom az eddigi állami ellátást, s így már most szent a békesség köztetek. «Egyenlok vagytok.» Ez csakugyan különös egy neme volna az egyenlőségnek, s nagyon furcsa módja az «osztó igazsagnak». Világos tehát, hogy ha a vallásfelekezetek közti egyenlőséget és viszonosságot a «senkinek semmit nem ad az allam» útján akartuk volna megvalósítani: okvetlenül azt kellett volna indítványoznunk, hogy az állam jövendőre megszünteti azon ellátást, melyben ekkorig a római katho-