Zsilinszky Mihály: A magyarhoni protestáns egyház története. Budapest 1907.

MÁSODIK RÉSZ. A XVIII. század történelme. - XVI. Az elnyomás

A convertita valósággal dédelgetett »hazi kincse« volt ennek a társadalomnak, mint a lengyel menekült vagy bujdosó honvéd a XIX. században. Mindenki kereste kedvét, lestek óhajtását, mintegy hozzá tartozott a háznéphez. Ha Ínséges napokat látott, nyugodtan folyamodhatott az állampénztárhoz, míg a protestáns számára sohasem volt pénz. Minden pályán gyorsabban haladt előre a katholikus és szédítő sebességgel emelkedett a convertita. Kitüntetés, adomány után a protestáns hiába áhítozott, ha protestáns akart maradni. Bod Péter irja: »Fátum hoc est Transsylvaniáé. Most mihelyt születik, még az anyja teje száján vagyon, már tisztességről álmod, melyre vallása változtatásánál jobb útat nem tud«.

1 Folyamodóknál, tisztviselőknél mindenütt meg kell jegyezni, hogy az illető convertita-e vagy nem. Ez az érdem és rátermettség netovábbja. A nagyszombati konviktus, a tallósi árvaház jótéteményeinél a convertitáknak kétségbevonhatatlan elsŐségök volt. A kolozsvári ispotályban nagy alapítványt tett Mária Terézia, de kizárólag katholikusok számára s az egész intézetet református jellegéből kivetkőztetve előbb közössé, utóbb tisztán katholikussá tette. A marosvásárhelyi tisztán református ispotályt megosztotta a katholikusokkal. Az akatholikus aránylag még a katonai pályán boldogult legkönnyebben, mint Beleznay és Lakos példája bizonyítja. Az állam főtisztviselői közül is volt egy protestáns bizalmasa Mária Teréziának, az erdélyi Bruckenthal báró, de ennek protestáns voltát megbocsátotta tősgyökeres németségéért. Legörömestebb természetesen nemesi családok térítésével foglalkoztak. Tényleg az anyaország nagy arisztokráciája tisztára katholikussá lett. Egy-két kisebb, szegényebb család protestáns volta nem igen vet foltot az egész alap színére. Erdély főnemesi családai közt is dús aratása volt a pápista térítésnek, részint a vegyes házasságok, részint önkéntes áttérés révén. »A magyarok között majd minden családnak van egy katholikus ága« — dicsekszik Bajtay püspök, de a szászokkal elégedetlen. A jobbak a sok csábítás és megfélemlítés közepette is hívek maradtak üldözött egyházukhoz. Tulaj donképen csak a férgessé hullott le; azok tagadták meg, akik különben is csak névleges, holt tagjai voltak. A szegény Cserey Mihály, akire nagy családja miatt ráfért volna egy kis földi jó, ellentállt a dúsgazdag Apor Istvánnak, aki tízezer forinttal, ötven ház jobbággyal, a csíki főkapitánysággal, holta után örök résszel kínálta, ha pápistává lesz. Hasztalan erőltette meggondolásra, Cserey nem hajlott a szóra. »Ebnek vonják asztalra fejét, s eb pad 1 Gr. Miké Imre: Bod Péter. Budapesti Szemle. 1862.