Zsilinszky Mihály: A magyarhoni protestáns egyház története. Budapest 1907.

MÁSODIK RÉSZ. A XVIII. század történelme. - XV. Az állam és a protestantizmus

pótolja társadalmi és gazdasági kiváltságainak kiaknázásával. A királyival szemben alázatos és meghunyászkodó, — a kiváltságtalanok ezreivel szemben zsarnok, csupa gó'g és telhetetlen kapzsiság. Ez magyarázza meg, hogy a közszabadság s Magyarország különállása ez időszakon által alig-alig szerez új s hathatós biztosítékokat, míg a rendiség érdekeit egész sor törvény, hitlevél és királyi igéret, eskü védi. A protestantizmusnak, mely a XVLT. század nemzeti törekvéseinek szárnyakat adott, még szomorúbb sors jutott osztályrészül. Elmondhatni, hogy a dinasztia és udvar haragját, büntető karját a szabadságharcok félelmeiért legnagyobbrészt, majdnem kizárólag a különben is gyámolításra szoruló protestáns egyházak viselték. Annyi idő távolságán át úgy tetszik, mintha a XVIII. század egész élete nem volna egyéb, mint szakadatlan bűnhődés a XVII. századért, A helyzetet fölöttébb súlyosbítja, hogy az egykori harcostárs, a katholikus magyar is üldözővé válik, aki eretneksanyargatással enyhíti elégedetlenségét, lelke titkolt boszúságát. A nagy családok, a melyek valaha fáklyatartói voltak az evangéliumi világosságnak, amelyek tagjai az ország főméltóságait viselték, benn ültek a királyi tanácsban, — részint kihaltak, elszegényedtek, részint a katholikus egyházba tértek. Xádorválasztáskor alig-alig lehetett találni protestáns főurat a törvényszerű kijelölés végett. Tekintélyük árnyéktekintély, gazdagságuk koldusmód a régi oligarchákra emlékeztető római katholikus Pálffyak, Károlyiak, Esterházyak, Erdodyek, Batthiányiak mellett. Kisbirtokú Zayak, Eadvánszkyak, Eádayak, Kenesseyek, Vayak, Hellenbachok lépnek a Thurzók, Illósházyak, Eákóczyak örökébe, olyanok, akik családi ügyeikben maguk sem igen élhetnek a nagyurak pártfogása nélkül. A még jobbára protestáns köznemesség nem tudott országos jelentőségű vezért találni, akiben bizhatna, akinek nevét zászlóul használhatná. Ilyen módon sem országgyűlési mozgalmuknak nem lett sikere, sem panaszaiknak foganatja. Senki sem tartott tőlük s ennélfogva nem is keresték kedvöket. Az 1681-iki országgyűlés, ahol a többség helyhez kötötte és a földesúri jog hangsúlyozásával megbénította a protestáns vallásszabadságot, nyilvánvalóvá tette a protestáns ellenzék el hanyatlását. E gyengülés annyival inkább szembeötlik, mert mindössze 35 óv telt el a protestáns vallási érdekeket biztosító linci békekötés óta. Egy emberöltő alatt akkorát változott a nemzet közszelleme. Saját vívmányát, küzdelme dicsőségét is megrongálta, csakhogy a vallási gyűlölség éhét elverje. Ugyanazon évtizedben történt a nantesi edictum visszavonása is, mely valóságos átok- és csapásözönt bocsátott Franciaországra. Ez időtől fogva a francia és magyar protes-