Zsilinszky Mihály: A magyarhoni protestáns egyház története. Budapest 1907.

ELSŐ RÉSZ. A XVI. századbeli vallásjavítás Magyarországon 1606-ig. - VI. Templomok, lelkészek, kormányzók

vagy a polgárság önnön erejéből — néhol a régi templom birtokában maradt gyülekezet által is segíttetve — vagy a jobbágyok földesuraik anyagi támogatása mellett templomokat építettek. Lelkészeknek nagy hiányában voltak eleinte az evangéliomi gyülekezetek. Kezdetben a lelkészi teendőket áttért katholikus lelkészek ós szerzetesek végezték; már vagy akként, hogy megmaradtak eddigi gyülekezeteikben, vagy pedig apostoli buzgóságot érezvén magukban, nyakukba vették, Pál apostol példáját követve, az ország egyik-másik részét, s szerte járván, gyülekezeteket alapítottak, ezeket időnként meglátogatták s ott lelkipásztori teendőket végeztek. Később szaporodott a lelkészek száma oly módon, hogy a wittenbergi s más külföldi egyetemeken volt ifjak közül azok, akik a lelkészi pályára akartak lépni, hazatértük előtt felavattatták magukat lelkészekül; a XVI. század második felében pedig idehaza is az espereseket, majd a szuperintendenseket jogosítottaknak tekintette a protestáns egyház a lelkész-avatásra. De még így sem került minden Egyházba rendes lelkész, azért ha egy-egy népesebb vagy jobb díjazást nyújtó Egyházban megüresedett a lelkészi állás, erre valamely kisebb gyülekezet lelkésze hivatott meg, aki azt a meghívás után azonnal, tehát az év bármely részében elfoglalhatta. Emiatt rendetlenségek támadván s a papjuktól időközben megfosztatott gyülekezeteken hol egy, hol más sérelem esvén, a hercegszőllősi zsinat (1576) akként határozott, hogy a lelkészek csak újévkor hagyhatják el eddigi egyházukat. Ez intézkedés folytán jött szokásba, főként a kálvinista egyházban a papmarasztás, oly módon, hogy mindegyik gyülekezet újév körül megkérte lelkészét a következő évre is a nála való maradásra; idővel azonban, mikor már a lelkészek száma megszaporodott, újév körűi jelentette ki lelkészének, hogy keressen magának más egyházat. E káros s a lelkészi állást lealázó szokást a XIX. század elején szüntette meg az ország kormánya. A Habsburg-házbeli királyok jogara alá tartozó, vagyis azon részeiben az országnak, melyekben a protestánsok a katholikus főpapok erőszakoskodásainak jobban ki voltak téve, sokat zaklatta, idéztette, bebörtönöztette egynómelyik püspök és kivált az esztergomi érsek vagy annak helyettese a protestáns lelkészeket egészen az 1608-iki vallásügyi törvény meghozataláig amiatt, mert azokat, mint nem katholikus püspök által felszentelt áldozárokat, csakis prédikációját, akkor menjen bele a másik fél. Karánsebesen meg egyik 1564-ben hozott törvény szerint egyik napon a katholikusok, másikon a protestánsok használták a templomot. L. Szilágyi S.: Erd. orsz. Emlékek II. 214. 218.