Horváth Edit: Líceumi olvasókönyv (Sopron, 2018)
ISKOLATÖRTÉNET - Emlékbeszédek, ünnepi beszédek: Müllner Mátyás, Fridelius János, RibinyJános, Domanovszky Endre, Hetvényi Lajos, dr.JauszBéla, Peéry Rezső, Baráth Zoltán, Ikvai Nándor, dr. Lampérth Gyula, Tölli Balázs, Szimon János
44 ISKOLATÖRTÉNET kell tovább vinnetek a régi és mégis új gondolatot. De aztán eszembe jutott valami. Ötven évvel ezelőtt, utánanéztem: november 21-én volt, én is ott voltam azon az ünnepségen, mint harmadikos gimnazista, amelyen az iskola 350 éves fennállását ünnepeltük. És elkezdtem kutatni emlékeimben, hogy miket is hallottam akkor. Igaz, pár évvel fiatalabb voltam, s így tán kevésbé fogékony azokkal a gondolatokkal szemben, amelyek a beszédekben elhangzottak, — tény az, hogy gyermeki fejemből mindezek elszálltak. Csak a vizuális kép él bennem a feldíszített tornateremről, a vendégek és tisztes tanárok bevonulásáról, beszédekről, szavalatról, de mindenekfelett — s ez már eleven élményként — arról a csendes áhítatról, amely a zsúfolásig megtelt tornateremben az egész idő alatt honolt, s amelyet — ma már tudom — épp a gyermeknek minden érzelmi megmozdulás iránt mutatkozó érzékenysége következtében fel is fogtam, és magammal vittem. Szeretném, ha Ti, akik érettebb fejjel velünk ünnepeltek, megéreznétek ma egy ilyen emlékezés felemelő, de ugyanakkor kötelező erejét. Szeretném, ha egy életre szóló élményként Magatokkal vinnétek valamit abból a tiszteletből az ősi alma mater és az általa hirdetett, élt és követni kívánt ideáljai iránt, amellyel mi öregek adózunk ma szellemi szülőnknek. De szeretném azt is, ha legalább egy gondolat: a haladás szükségének gondolata meggyökerezne fogékony agyatokban s lelkesedni tudó szívetekben. És mielőtt befejezésül az iskola mostani tanáraihoz szólnék, engedtessék meg nekem, hogy mint az iskola volt növendéke elsősorban a volt tanítványok részéről fejezzem ki tiszteletadásunkat, de emellett személyes köszöntésemet is kifejezésre juttassam az előtt az intézmény előtt, amelyben egy zavartalan boldogságú gyermek- és ifjúkort éltem. [...] Végezetül pedig néhány szót szeretnék még szólni azokhoz, akik ma tanárai az ősi múltú Berzsenyi Gimnáziumnak. Nincs jogom ahhoz, hogy tanácsokat adjak bármiféle alapon egy a jövőbe mutató hagyományokat híven őrző iskola nevelői testületének, hisz nekik kell legjobban érezniük azt a felelősséget, amellyel a jövőnek: a haladásnak és a jelennek: az ifjúságnak mint a jövendő hordozójának tartoznak. Csak két jókívánságomat tolmácsolom azzal a szerénységgel, amelyre a tudománnyal és a gyermekkel való becsületes foglalkozás tanítja meg a pedagógust. Az első az: vajha meg tudnák őrizni magukban soká és sok mindenben az ifjúság lendületét és üdeségét, mert csak ez tartja meg azt a rugalmasságot és erőt, amely — a mindig bővülő és mélyülő tudás és műveltség mellett — egyedüli biztosítéka annak, hogy belelássanak az ifjúi lélekbe, s így bölcsen vezethessék, másfelől szemük elől ne tévesszék a jövőbe vezető utat. Másik kívánságom pedig az, hogy egykor majd tanítványaik is elmondják nekik azt, amit Ady mondott el hajdani zilahi öreg tanárának Vén diák üdvözlete című versében: „Hogy szép az élet, Te mondtad szüntelen, / S hogy higgyük: akartad. / S míg játszadoztak rajta bús mosolyok, / Erőt és hitet prédikált az ajkad." Kívánom, hogy meríthessenek erőt az iskola százados hagyományaiba fogódzó emberségükből, és legyen töretlen hitük az emberi haladásban. Kézirat
