Horváth Edit: Líceumi olvasókönyv (Sopron, 2018)

VALLOMÁSOK, VISSZAEMLÉKEZÉSEK - Domanovszky Endre, Marusák Pál, Hollósy Elek, Prőhle Jenő, Benkő László, Csaba József, Peéry Rezső, Vajda Péter, Székács József, Soós Lajos, Dr. Bruckner Győző, Dr. Nagy Endre, Zsirai Miklós, dr. Nikolics Károly, dr. Várszegi Asztrik, dr. Winkler András, Gabrieli Gabriella, Pokker Patrícia

293

VALLOMÁSOK, VISSZAEMLÉKEZÉSEK

1922-ben került vissza Sopronba. A líceum tanára lett, a magyar, a latin és a görög nyelvet tanította, majd 1931-től igazgató nyugdíjazásáig. Aktívan részt vett a Líceumi Diákszövetség munkájában, 1927-től a szövetség titkára lett. Már 1922-től átvette a líceumi könyvtár, majd a Dunántúli Egyházkerületi Levéltár gondozását.

Németh Sámuel (1877-1975 ) Diák: 1889-1897. Líceumi tanár: 1922-1939. Igazgató: 1931-1939

Csaba József

1982-ben, az iskolai jubileumhoz kapcsolódva a Magyar Rádió dokumentumműsort készített a régi líceumról. Több egykori tanár is megszólalt, többek között Csaba József: „Az evangélikus líceum, ez az ősi iskola mindig erkölcsi személyiségek nevelésére törekedett. És a jövőben sem lehet ennél szebb célja. Az iskola így tudott népet szolgáló, kultúrát építő, európai távlatokkal rendelkező művelt embereket nevelni.

A mi iskolánk, és ezt szeretném hangsúlyozni, a demokrácia nevelő iskolája volt. Nem kiváltságos gazdag arisztokraták intézménye, ez a közösség összekapcsolta a szegényt és a jobb módút, a magyart és a nem magyart, katolikust és protestánst.

Milyen nemzedék volt az a mi nemzedékünk a két háború között? Mindent át akartunk élni, minden jót és értékeset, amit korunk adott irodalomban, zenében, művészetben és tudományban. Debrecenben, Sárospatakon, Szegeden, Pápán, Pécsett, Sopronban is."

Csaba József:

Vallomás Sopronról Megjelent: Vallomások egy városról. Magyar írók Sopronról Akad. Kiadó, 1978. 38-44. o.

[...] Nekem most te vagy ez a kedvesem, drága városom, Sopron, rólad írom vallomásomat, hozzád repülök gondolatban, végigjárom utcáidat, bepillantok az ódon házak múltat rejtegető világába, megállók az ősi Alma Mater előtt a Széchenyi téren, csak nézem, nézem a falakat, ablakokat — igen ott, abban a teremben is tanítottam — belépek az udvarra, jaj senki észre ne vegyen, hiszen amit én itt keresek: az az én ifjúságom, e falak között eltöltött harcos boldog évek emléke, ezt már csak önmagámban hordozom, ezt senkinek el nem mondhatom. De hadd menjek fel a kopott lépcsőkön, szellemként hadd lépjek be a líceum tanári szobájába, ahol a kályha mellett öreg barátom, Kamondy dörzsöli a meleg fölött kezeit. Jaj, nagy csend legyen most, ne beszéljünk, hiszen amit a csend a múltról el akar mondani, órákról, szünetekről, licistákról, millió hangulatról — elmondhatatlan, leírhatatlan. íme, eltűnt idő nyomán futok akaratlan, de amit most érzek: leírhatatlan.

Rámnyitja bánatosan szemét a múlt: igen, ez itt az én Sopronom. 1935 őszén lett az enyém: akkor érkeztem ide 29 évesen. Jól emlék-