Hárfahangok. Szerk. Payr Sándor. Budapest 1906.
XIII. Halál és örökélet.
Az első letörli könyeimet, Szelíden szól: Nyugodjék meg szíved! Csudálatos bár az Urnák útja, Neki s neked mi üdvös, ő tudja! Másik a családi körbe vezet: „Boldog a ki szerettetik s szeret! . . .Nem vagy árva! bár a mély seb éget, Kárpótolva lesz itt veszteséged! A harmadik a remény angyala Égre mutat: Por lesz, mi por vala! Itt csak porhüvelye nyugszik, — lelke Örök honát oda fenn meglelte. S viszontlátást igér mind a három ; . . . Ám ömöljék össze földi sátroin, Kedvesimet ott meglátom újra! . . . . . . Áldom neved, élet, halál ura! .. Hullj őszi lomb, . . . gyászos lepled alatt Új tavasz él, új tenyészet fakad. Bősz fulánkod, halál, nem érzem én, Csak te ne hagyj, hit, szeretet, remény. Zábrák Dénes. Felhagyott temető. Felhagyott temető, fent a faluvégen, Senkinek sem ásnak sírt ide már régen, Örök feledésbe szálló hantok felett Mindent övig érő, meddő avar temet. Kerítése rongyos, kapuja kidőlve, Kiszárad ma-holnap a fa is belőle: Ezt a szél nyesé meg, azt a villám éle, S nincs, a ki másikat ültessen helyébe. Új nemzedék serdül az itt alvók nyomán, Régiek emléke lett fakó hagyomány; Az egykor miattok viselt fájó sebek Új temető földjén mind behegedtének.
