Hárfahangok. Szerk. Payr Sándor. Budapest 1906.
IV. Jézus. - c) Szenvedése és megdicsőülése.
131 Jézus imája. Az árnyas, lombos G-etsemáne kertre Lassan leszállt a komor esthomály. A Megváltó övéitől környezve, Egy cziprus előtt elmerengve áll. Szétnéz a városon, hol üldözői Tanácskozásra most sereglenek, Hogy rá, ki nem tudott sohsem gyűlölni, Vad gyűlölettel miként törjenek. — „Én megbocsátok, suttogá szelíden : Mert most is csak szeretni tud szivem.“ Majd tanítványaira néz soká, A kik előtte ott zokognak: „Ne sírjatok, lelkem megálmodá, Nem lesz hatalma rajtam földi pornak! Enyéim lesztek mindörökre . . . Ha már a sírnak hantja föd be, Feltámadok s veletek maradok! Lelkünk örökké él ... Ne sírjatok !“ Itt csendes, méla hangja elakadt, Némán intett, hogy ott maradjanak. Megindult lassan, és kissé odébb Arczra borulva így imádkozék: „Atyám, ím itt van, érzem, amaz óra, Dicsőítsed meg a Te fiadat. Tudom, jóságod, mely éltem megóvta, Nekem most még nagyobb nyugalmat ad. Miket megszerzők szerető szavammal, Örök hatalmam lesz a lelkeken: Megváltom őket, elviszem magammal, Örökké élni fognak odafenn! „Elvégezém, mit rám bíztál e földön, Megtartóm Néked az embereket; Megőrzőm: rajok gonoszság ne törjön, És köziilök ím el egy sem veszett. Kiket rám bíztál, kiket nekem adtál. Követtek engem szívből igazán; Követtek, megtették, a mit akartál, Értök könyörgök, Hozzád, jó Atyám ! 9*
