Payr Sándor: A pietismus paedagogikája. Spener, Francke és a magyar pietista nevelők. Pozsony 1908. (Különlenyomat a Theologiai Szaklap 1907. és 1908. évfolyamából)

ELSŐ RÉSZ. A pietismus lényege és nevelési irányának alapvetői. - I. A pietismus lényege és neveléstörténeti jelentősége

egyetemi tanár is különben igen jeles, ujabb művében. (Gesch. der Pädagogik. München 1904. 182. 1.). Nem sokkal kedvezőbb az ujabb ritschlianusok véleménye sem. Loofs hal lei tanár szerint is a pietismus a gyakorlati kegyességre (praxis pietatis) való irányulásában nemcsak a subjectiv kegyesség komolysága által, hanem a kor szelleme által is feltételezett, az igaz keresztyéneknek e világ fiai tömegéből való kiválásában és így az orthodoxiával bizonyos ellentétben megvalósuló nemzetközi áramlat, a melynek keletkezésére a kálvinista életeszmény, még inkább római kath. kegyességi motívumoknak a mystikusok és anabaptisták által közvetített utóhatása és ilyen motívumoknak az evang. áhitatossági irodalomba való behatolása s végül különösen a szentírásnak laikus módon való olvasgatása és részben az egyéni rajongás is voltak együttes befolyással (Grundlinien der Kgesch. Halle 1901. 210. I.). Halléban, hol Francke volt az egyetem egyik alapítója, ma 200 év múlva nem értik meg a nagy paedagogust! A fentebb, első helyen emiitett tudós theologusok közelebb állanak az igazsághoz és helyesebben Ítélik meg a pietismust. A pietismus nem volt ugyan teljesen új reformáció a reformáció után, mert ilyenre az első után szükség sem volt, hanem igen is újból való megkezdése és folytatása volt a keresztyén gyakorlati élet és különösen a nevelés terén annak a nagy és szent munkának, melyet a reformátorok megállapított evangéliomi elvek szerint nagy áldással megkezdettek, de a melyet életidejük rövidsége, a viszonyok kedvezőtlensége miatt teljesen be nem f jezhettek, s a melyet a XVI. és XVII. században élt epigonok — midőn egyoldalúan a hittanra és hitvitákra fordították minden buzgalmukat — elhanyagoltak. A Luther halála után következett századnak egyházi élete a maga rideg orthodoxismusával és a gyakorlati evangéliomi feladatok elhanyagolásával nem volt olyan, hogy a reformátornak igaz gyönyörűsége telhetett volna benne. Az egyházi tannak, a dogmának reformálását elvégezték a reformátorok és őket megértő hű tanítványaik a szentírás világító lámpása mellett és a Szentlélektől nekik adott charismák birtokában oly remekül, hogy azóta több mint három évszázadon át egyházunk ujabb dogmák és symbolikus könyvek alkotását szükségesnek nem tartotta. Pedig sok ádáz vita folyt mellettük és ellenük. De egy másik téren, ott ahol az evang. tant már most a gyakorlati életbe kellett volna átvinni és gyümölcsöztetni, ahol az evang. elveket az egyházban, a társadalomban, a családban és az iskolában kellett volna megvalósítani, ott a prot. egyház még nem teljesítette feladatát kellő mértékben. A megtisztított evang. tan még nem volt az a kovász, mely áthatotta volna az egész tésztát. Vegyük csak az egyház alkotmányát. Ez távolról sem alakult úgy, amint annak eszménye Luther lelkében élt. Ő apostoli mintára népképviseleti alapon nyugvó egyházszervezetet akart teljes