Payr Sándor: Luther és az egyházi ének. Debrecen 1928. (Különlenyomat a Theologiai Szemle 1926. és 1927. évfolyamából)

II. Luther, a zeneértő.

minden gonosz indulat eltűnik a zene hatása alatt. Istennek is tetszik ez a művészet, mert hisz meggátolja a sátán műveit. Hivatkozik itt is Dávid és Elizeus példáira. Az év legszebb szakában tavasszal zendül fel a zene, midőn a sok égi madár, élükön a fülemile zeng dalt az alkotónak. Hogy ne dicsérné tehát Istent az ember ! Ez a rövid tartalma a 40 sorból álló kedves versnek, Lutherünk költői művének. Luther magáról mondta Senfl motettjeiről való megemlékezésekor : ,,A zene szép és dicső ajándéka Istennek és közel áll a theologiához. Az én kevés zenetudományomat sokért nem adnám. Az ifjúságot mindig rá kell szoktatni erre a művészetre, mert finomak és ügyesek lesznek általa az emberek (Eri. 62. k. 309.). Saját fiának zenei kiképzését Walther Jánosra bízta s erről írta neki: ,,Én theologusokat nevelek, de az a célom, hogy grammatikusok és muzsikusok is legyenek". (Anton 6.) Különösen az iskolákban sürgette a zeneoktatást. Asztali beszélgetéseiben mondotta : ,,A zenét mindenkor szerettem. Aki ezt a művészetet érti, az jó modorú és mindenben ügyes. A zenét meg kell tartani az iskolákban, mert szükség van reá. Az iskolamesternek énekelni kell tudnia, különben nem tűrhetem. A fiatal embereket is a lelkészi hivatalra nem kell addig felavatni, míg az iskolában nem próbálkoztak és nem gyakorolták magukat". (Eri. 62. k. 308.) Az egyházlátogatások alkalmával is (1528—30.) gondja volt a zenére. Elrendelte, hogy ha más nem, akár az egyházfi is t

anítsa meg a gyermekeket a német énekekre, hogy az érzékies szerelmi dalok helyett az egyháziakat énekeljék. Torgauban 1529-ben fizetést rendelt az orgonista számára, hogy az isteni dicső művészetet, a zenét fenntartsa. „A zene fele disciplina és nevelő mester, mely az embereket finomakká, szelídekké, erkölcsösekké és okosabbakká teszi". (Jehle, 895. Köstlin II. 39. Eri. 62 k. 307.) Voltak, akik Luthernek a zenéért való rajongását meg is sokalták és megszólták érte. Fenntebb Cochlaeust már láttuk, aki gúnyosan hasonlította őt Orpheushoz. Mások is szemére vetették, hogy a lanton játszik. (Köstlin I. 727.) Még egy későbbi lelkes hívének, Claus Harms prédikátornak is, aki pedig újabb 95 lutheri tétel kiadásával utánozta a reformátort, kicsúszott a száján, hogy Luther „musiktoll" bolondja volt a zenének. De megtették ezt Zwinglivel is, aki fiatal korában szintén nagy zenész volt, több hangszeren játszott, mint Luther, de a templomból mégis száműzte a zenét. (Jehle, Merle d Aubigné 890.) Mikor Zürichbe pályázott, azt mondták rá : „ein Lutenschlager und evangelischer Pfiffer". S ha Kálvinról is Doumergue és Révész újabban (Művészet és érzelem Kálvinnál, 1922.) örömmel állapítják meg, hogy nem volt ellensége a zenének : akkor a mi énekes és lantos Lutherünknek régi dicsőségéből mi sem engedünk. Midőn János választófejedelem 1530-ban Torgauban az udvari kántorságot, melynek élén Walther állott, feloszlatta, Luther az asztaltársai előtt nagy haraggal fakadt ki: „Néhány nemes és néhány léhűtő azt hiszi, hogy az én kegyelmes uramnak most megtakarítottak 3000 forintot a muzsikán, holott ennek fejében 30 ezret is eltékozolnak haszontalanul. Királyoknak, fejedelmeknek és uraknak kell a zenét fenntartani, mert a hatalmasok és uralkodók tiszte, hogy a művészeteket és törvényeket megvédjék". Luthernek és Melanchthonnak sikerült is Walthert az állásában megtartani. De Köstlin zenetörténete szerint, mivel az udvari énekkar ekkor mégis feloszlott, Walther a polgárokból toborzott énekeseket, akik önként és ingyen énekeltek a templomban is. így alakult meg az első önkéntes énekegylet, a torgaui kántortársaság. Ezt a példát mások is követték. És az eddigi aristokratikus udvari ének- és zenekarokkal szemben így keletkeztek a polgári énekkarok, amelyeknek nagy szerepük lett a népművelésben. Luther ezeknek a jelentőségét nagyon is megértette, Torgauban is anyagi segélyt eszközölt ki a fejedelemtől, mint vizitátor gondoskodott az ifjúság zenei oktatásáról, a kántori és orgonistaállást különválasztotta ; a chorus musicus és'az éneklő ifjak (die Kurrende) ezután nagyobb figyelemben részesült. Mind a két intézmény meg volt már előbb is, de Luther által új és maradandó jelentőséget n vertek. (Köstlin H. A. Musikgesch. 294. Köstlin J. II. 15. Eri. 62. k. 307. 1.) így nyert Luther zenetörténeti jelentőséget a polgári énekkarok támoga-