Payr Sándor: A magyar protestáns gályarabok. Budapest 1927. (Keresztyén hithősök II.)

I. A vallásüldözés I. Lipót korában. Hiteles-e a gályarabok története?

is kétségbe vonja s közönséges lázadóknak, felségsértőknek és hazaárulóknak akarja őket feltüntetni; szenvedéseik megrázó történetét pedig költött mesebeszédnek minősíti.* I. A vallásüldözés I. Lipót korában. Hiteles-e a gályarabok története? Az ellenreformáció hazánkban is eleitől fogva a protestantizmus teljes kiirtására törekedett. Sok szomorú példa bizonyítja ezt. A hivatalos püspöki esküben ma is benne van: „az eretnekeket, amennyire birom, üldözöm és harcolok ellenük". (Pro posse persequar et impugnabo.) Nagy elégtétel nekünk, hogy a katholikusok közül a két legnagyobb magyar, a költő Zrínyi Miklós és Széchenyi István, erősen és feltétlenül elitélték a vallásüldözést és szabadságot, egyenlő jogokat követeltek a protestánsok számára. Széchenyi Döblingben utolsó „Disharmonie und Blindheit" cimü munkájában is Concordátumot és Pátenst elitélve keményen kikel „az ultramontán fekete szurok és a sötét elmék (Finsterlinge)" ellen. Attól fél, hogy ismét egész népek fogják egymást „ad Dei, vagy inkább ad ultramontanorum glóriám" mészárolni és fojtogatni. A legjobb antidosis ez ellen, mondja Széchenyi, a kegyes érzület és szilárd hit Krisztusban, aki sohasem volt fanatikus, sohasem * Ezt tette például az úgynevezett Magyar Kultúra (1923, 3. f.) és utána bizonyos vidéki lapok. Karácsonyi János nagyváradi kanonok és akad. tag is „a nagyon vétkeseknek talált" gályarabokról beszél egyháztörténetében. (136.1 Pr. Sz» 1907, 22.) Vétkeseknek mondja a gályarabokat Walter Gyula esztergomi kanonok is. (Képek az ellenreformáció korából. Esztergom, 1896.)