Payr Sándor: Hajnóczi Sámuel és fia, József. Egy lelkész, kinek tudós fia vérpadon halt meg. Kettős életrajz a francia forradalom idejéből. Sopron 1934.

Hajnóczi az utókor emlékezetében

tábla kerületi gyűlésén indítványozta, hogy a kormány a nemzeti szabadság 1795. évi véráldozatainak tetemeit felásatván, a nemzeti hála kifejezéséül és a maradék megnyugtatásául közsirkertben nemzeti dísszel temettesse el. A javaslatot tetszéssel fogadták, de határozatot nem hoztak. A Bach-korszakban feledés borult ismét a Martinovics-ügyre. Sírhelyüket sem ismerték már a budaiak. Vastag törmeléket hordtak reá idővel. Fraknói Vilmos újította fel emléküket „Martinovics élete" című a Századok 1877. évfolyamában közölt tanulmányával. De ebben az összeesküvés fejének már annyi jellembeli fogyatkozását tárta fel, az eddigi hagyományos felfogástól annyira eltért, hogy igen sokan megütköztek rajta s még Kossuth Lajos is a Századok szerkesztőjéhez intézett nyilt levélben lélektani lehetetlenségnek mondotta, hogy Martinovics csakugyan olyan ember lett volna, mint amilyennek Fraknói feltüntette. Ez a kiváló tudós azóta újabb és újabb történeti forrásiratok alapján három újabb művében is foglalkozott Martinovics jellemével s kénytelen volt róla mind sötétebb képet rajzolni. S más történetírók is, akik róla írnak, Pulszky, Marczali, Gárdonyi Albert, Eckhardt, Mályusz és Szekfű, mind rámutatnak Martinovics nagy bűneire. Hajnócziról ellenben jó barátja és szenvedő társa, Kazinczy Ferenc, ez a szavahihető tekintélyes tanú tette írásaiban és még a börtönben is a legszebb bizonyságot. A legjobb véleménnyel volt Hajnóczinak úgy jelleméről, önzetlen nemes céljairól, magyar hazafiságáról, miként nagy tudásáról is „akitől tanulni lehetett." Az összes újabb történetírók is Kazinczy mellett Hajnóczit ismerik a Martinovics-féle társaság legkiválóbb tagjának. Ott pihent ő is majdnem 120 évig az elfeledett, jeltelen közös sírban a budai Vérmező mellett. Az előbbi „Generalis kaszáló rétet" rólok nevezték el így. Irodalmi téren Fraknói Vilmos emlékezett meg Hajnócziról is bővebb szakaszokban „Martinovics és társai" című művében (Bpest 1880). Névrokona, dr. Hajnóczi Rajmond József szepesmegyei tanfelügyelő pedig külön füzetben is megírta Hajnóczi életrajzát (Győr 1894. 80 lap). A hét kivégzett között időnként, különösen 1895. a száz éves évforduló alkalmával egyes lapok Hajnócziról is megemlékeztek rövidebb, hosszabb cikkekben. (Budapesti Hírlap 1895. febr. 2o. Tóth Béla, Hét 1895. 309. 1.) Hosszabb cikksorozatban 1909. a Budai Újság sürgette a vértanuk sírjának felkutatását. Ennek eredménye csak akkor lett, midőn dr. Gárdonyi Albert fővárosi főlevéltáros 1914. a Vérmezőnek száz év előtti mérnöki térrajzát is felfedezte s a fővárosi tanács dr. Bartucz Lajos szaktudós vezetése alatt nagy fáradsággal és nagy költséggel a hét sírhelyet minden kétséget kizárólag megállapította s a még elég épségben megmaradt koponyákat és csontvázakat 7 tölgyfakoporsóba zárva, biztos helyre (Károly-körút 15. sz.) vitette. A közbejött világháború megakadályozta a díszes eltemetést és az emlékmű felállítását. A fővárosi tanács 1919. márc. 1-én adott ki egy nagyszabású díszes emlékkönyvet „A magyar