Payr Sándor: A Dunántúli Evangélikus Egyházkerület története. I. kötet. Sopron 1924.

MÁSODIK RÉSZ. Az egyházkerület általános története. - V. A vallásos erkölcsi élet.

moly magábaszállásra, megtérésre intették a népet s „a communio előtti napon examen volt, melybűi in negotiis religionís informáltattak." (Eht. Eml. 102.) Leghathatósabb erkölcsi nevelő eszközei voltak egyházunknak az igehirdetés a templomban, az iskolában a tanítás, a hű lelkipásztorkodás, a vezetők jó példaadása és az egyházi fegyelem. Ez utóbbit a lelkészek, zsinatok, az egyházi törvényszék (sedes spirituális, consistorium), az egyházlátogató esperesek és a püspök, majd később nálunk is a presbyteriumok gyakorolták. Súlyosabb esetben igénybevették ezek a földesúrnak s a világi hatóságoknak támogatását ís. A reformáció tanai szerint az egyházi és világi hatalomnak közös és együttes feladata az erkölcsök javítása. Luther a német nemzet keresztyén nemességéhez intézett iratában sürgette a vallási és erkölcsi bajok orvoslását. Ezt is belevonta szent munkájába. A reformáció megszüntette az ellenséges dualísmust egyház és állam között, mely a középkorban a pápaság és császárság hosszú küzdelmeit idézte elő. Mig VIII. Bonifatíus hírhedt bullája szerint a világi hatalom csak „ad nutum et patientiam sacerdotis" használhatja a maga fegyverét, addig Luther az államot is Istentől rendelt, független, teljes jogú erkölcsi intézménynek ismerte el s az egyház és állam helyes viszonyát a kölcsönös támogatásban látta, A középkornak életeszménye a szerzetesség volt, tökéletes életnek (status perfectionis) csak ezt ismerte el. Mig Luther (ebben a humanistákkal is találkozva) kimutatja a világi élethivatás magas erkölcsi értékét. A maga személyében a világkerülő önző szerzetest kiviszi cellájából a hazafias polgári és családi élet küzdő terére s kimutatja, hogy a világot nem kerülni, hanem megszentelni és nemesíteni kell; földi élethivatásunk hű betöltése, az emberi és felebaráti kötelességek teljesítése az igaz istentisztelet. Nem az egyház és a földi tekintélyek iránt való vak engedelmességre nevelt a reformáció, miként a jezsuiták, hanem szabad egyéniségre, keresztyén nagykorúságra. Eltörölte a külön papi rend kiváltságait, az ecclesia regnans és obediens között a nagy levélben irt meg Nádasdy Tamásnak. E szerint a cseri parasztbarát a szegény gyónó bűnösnek minden titkos vétkét kibeszélte az egész városban s máskor azután a konfesszorszékben ülő misemondó barátnak is azt felelte : „Eb higyje, hogy parasztbarát nem vagy, mindaddig, mig az csuklyát leveszed fejedről és az pilisedet'(tonzurádat) megmutatod." (Takáts S. Rajzok III. 126. Szmollényi i. m. 135.) Zalay János pozsonyi főispán is azt mondja: „Hogy nem mint morgó paphoz gyónnám, inkább akarok gyónatlan meghalnom." (Bunyitay, IV. 243.)