Payr Sándor: A Dunántúli Evangélikus Egyházkerület története. I. kötet. Sopron 1924.

ELSŐ RÉSZ. Az egyes egyházközségek története. - IX. Kemenesalja.

a protestáns világban épült. Nagy- és Kissitke között a török világból maradt oszlop áll, mely ma határjelzőül szolgál. Régi földesura az evang. Sítkey család volt. Ennek kiváló tagja, ki egyházi jegyzőkönyveinkben is szerepel, Sitkey György. Már a XVI. század végén Vas megye követe, Sitkey Gergely pedig alispán volt. A család már a XVII. század végén kihalt. Lelkésze is volt már Sítkének 1600 előtt. Az éleseszü, a jogászi fogásokban is jártas Lindvai György, aki azonban erkölcsi életében nem volt kifogástalan. Az említett nemes és nemzetes Sitkey György az egész sitkei lakosság nevében Hőke János (prókátor vagy tiszttartó) által panaszolta őt be paráznaság miatt. A régi cölibátus vétkei nálunk is éreztették hatásukat. Lindvai állítólag hivatalát és feleségét elhagyva más feleségével akart megszökni. De Sitkey, a földesúr (juris justitiaeque Christianae studiosus) Pap János nevű jobbágyát fej- és jószágvesztés terhe alatt bizta meg, hogy vigyázzon reájok. Es Sítkey szolgái a szökevényeket utói is érték, a nőt Ikervár mellett Lindvai szekerén letartóztatták és visszavezették, bűntársát pedig, aki elfutott, később Sótony faluban Nádasdy Ferenc szolgái fogták el és Sárvárott börtönbe vetették. 1600-ban állott birái, Magyari István és a többi esperes előtt. A jegyző Cziczak János lelkész volt. Lindvai tagadta, hogy Sitkeynek joga volna őt bevádolni, mert hiszen nem szenvedett tőle sérelmet. De Hőke megfelelt: a volt lelkész Sitkey, mint főpátrónus birtokán ingatta és botránkoztatta meg a gyülekezetet. Arra a vádra, hogy szerelmi viszonyát a nőhöz irt levele is elárulja, Lindvai azt felelte, hogy csak a szándék (intentío) volt meg, de nem a bűntény. (Quia sine effectu, nihil ad rem). Az ítélet az volt, hogy lelkészi hivatalát örökre elveszti, de az egyház közbenjár Nádasdynál, hogy ne végeztesse ki, hanem bocsássa szabadon, hogy bűneit megbánva megjavulhasson. Lindvainak nagy esze és sok pártfogója lehetett, mert, amit az egyház enyhébb esetekben sem szokott megtenni, neki megkegyelmezett. A csepregi zsinaton 1601. febr. 21. történt ez ilyen megokolással: „Mivel hogy sokan kívánják az ő ministeriomát még olyak is, kik fő tudós emberek és igen is törekesznek érette s az Magistratus is nem vádolja, sem bünteti: ítéljük, hogy Isten nélkül nincsen ez az ő vocaciója. Azért az Ecclesia helyen hagyván az előbbeni törvénynek vigorát, nem törvény szerint, hanem per indulgentiam beveszi és az minísteriumot neki megengedi, de ez okkal, hogy Istenét emez helyeken, Sárvárott, Sit-