Evangélikus Nevelő 1947-1948

1947. augusztus - Rozsondai Károly: Kuszák István † koporsójánál

2

I Kuszák István koporsójánál |

Minden temetés szomorú. Ilyenkor még az istentelen, sivár- lelkű, fásult, elbiz<tfcodott és anyagias embereik is valamennyire meg illetődnek. Ha messziről hallunk síri kórust, némán állunk meg egy percre. Ha gyászmenet halad el mellettünk ismeretlen halottal, levesszük a kalapot. Kuszák Istvántól földi búcsút vennünk azonban nemcsak így általánosságban fájó, hanem mélyen elszomorító és megrendítő.

Az emberi lelkek Isten előtt és az emberi írott jog szerint is, elvileg egyenlők. Mégis érezzük és tudjuk, hogy nem minden koporsó egyformán kedves és súlyos. Kuszák István koporsója nekünk igen-igen kedves és nehéz. 1

Nehéz búcsúznunk a kivételes embertől, a különleges tehetségekkel megáldott nevelőtől és tanítótól, az ihletett előadóművésztől, jó kartárstól és szívbéli, hűséges jóbaráttól.

Szépszavú, szárnyaló lelkű férfi volt. Ilyen szavak volnának méltók hozzá a sírjánál is. De érzéseink és gondolataink kivetítésére a nyelv csak gyarló, szegényes eszköz. Minden egyes embernek minden fájdalma más és más, mégis alig néhány szavunk van a lélek állapotának kifejezésére: fájdalom, szomorúság, bú és bánat tölt el minket e koporsónál. Megrendülünk és tusako- dunk: miért éppen Kuszák Istvánt kellett eltemetnünk? És miért élete derekán, alkotóképességének teljességében, kivételes nevelői adottságainak kiérettségében, gazdag gyümölcsöket termő élete tetőpontján? Miért dőlt ki islcolánk, evangélikus népnevelésünk egyik legbiztosabb tartóoszlopai Olyan nagy szükségünk lett volna még reá, mai küzdelmes helyzetünkben! És miért aludt ki élete nagy világossággal lobogó fáklyája ilyen megdöbbentő ■ módon, váratlanul, egyetlen szempillantás alatti Megrendültön állunk e nekünk annyira nehéz koporsónál, újra és újra magunkra eszmélünk és a porból kérdezzük: hát az életünk másodpercekén, egykét rövid lépésen, mozdulaton múlhatikl A száguldó gép, az őrült motor, melyet az ember bálványként emel maga fölé, így gyűri maga alá urát és alkotóját: az embertl f

Tusakodásunk, töprengésünk és bölcselkedésünk hiábavaló! Az élet nagy titkainak vasajtaján haszontalan dörömbölünk! Véresen zuhan vissza róla a kínlódó gondolat! A másodperceket és évmilliókat, lépteinket és a csillagtávlatokat nem mi mérjük! Nem lehet fennhéjázó, elbizakodott és büszke az emberi értelem! Eszméljenek e sírnál is az anydgelvűség hirdetői, az ész bálványozói!