Evangélikus Nevelő 1947-1948
1947. július - Hajas Gyula: Ludván Sándor †
24 bátorító biztató, hitet erősítő szavát. S mintha látnám az odafent valók felé mutató ujját. Igazi megtérése 1935. évre esik- Gáncs Aladár evangélikus lelkész egy hozzá intézett 1935. szeptember 17-i keltezésű levelét olvastam, melyben egy igére hívja fel Ludván Sándor figyelmét: „Az Atya szereti a Fiút, és az ő kezébe adott mindent.” Ján. 3, 35. Ezen az igén' keresztül ragyogott fel néki a Krisztus világossága s lett végleg az ö harcosa, boldog, ujjongó lelkes követője. Ezután kezdett foglalkozni a Missziói Gyermekszövetséggel. Ettől fogva az egész élete egy nagy tusakodás volt. — Mit jelent tusakodni? Hadd feleljen erre egy a kezembe került imaközösségbe való hűséges készülésén^. sajátkezűleg írt vázlata: „Tusakodni: Istentől áldást könyörögni. Áldást, hogy egészen az övé legyek, hogy keressem először az ö országát és annak igazságát, hogy mindenek megadassanak nékem.” — Sokat imádkozott azért, hogy: „az ö akarata legyen meg.” így ír ezután: „így jön utána az „Én” szükséglete, a mindennapi kenyér.” A magyar nép lelki újjáébredéséről így ír: ,,Pál apostol evangélizált, tehát életmagot vetett. Ma valóban magyar életszükséglet az evangélizáció. Hadd vesszen el az „Én” a maga önző „Ó” emberében, hogy fel tudjon támadni a Krisztus új ma. gyár ja. jövő eljegvzettje. Tusakodjunk az evangelizátorokért. A tusakodáson át születik a kegyelem, a lélek-gazdagodás. Együtt „velem.” Ez a közösség.” Legyünk közösségben az evangélizáció leikével! — Veletek együtt megújuljuk. Ez a titok: újjálenni — újjátenni. Pedagógus vonatkozásban: nevelődni, megváltozni — nevelni, megváltoztatni. Ez is - a lélek kölcsönössége,^közössége, vezeiö — vezetettek viszonyában ” Ennél szemj életcélt, életszabályt pedagógusnak senki nem adhat. Igen, — először macinkon kell kezdenünk. Tusakodnunk kell, hogy mi is egészen az övéi legyünk. S Hozzá vezetni másokat is, a reánk bizott lelkeket, hogy megérkezhessen tanító és tanítvány Ahhoz, ,,akinek az Atya kezébe adott mindent!” Majd pedig ezt olvasom tovább kis naplójából: „Kit akarok láttatni? (Máté 5, 16.) Magamat? Kit akarok dicsőittetni? Nem vagyok-e útban? —- És nem látják tőlem a mennyei Atyát. Álljunk be mind, én is, a dicsőítők seregébe. Magammal ragadom a reámbizottakat is!” Ne legyünk vak vy^tők! Egy igemagyarázatának vázlatában ezt írja: „Ha vakok volnátok! Ján. 9, 41. Nem mondhatjuk el, mert látnunk kellene. Mi függ hát tőlünk? A látásom meglássa a legfőbb látnivalót, saját bűnömet, elveszettségemet és a földrejött Kegyelmet. S nemcsak magam számára kell látást kérnem, hanem mindenkire, mert igenis örizöje vagyok. Egy megoldás: Jöjjön el a Te országod! Segítem-e elő?” Ludván Sándor minden emberi jellemvonásán Isten dicsősége sugárzott- Szíve hűséges és meleg. Jelleme biztos építésű. Felelősségtudata érzékeny és kihagyásnélküli, önmarcaiígolással bírálta munkáját, az egyházat, ifjúságot s nem utolsó sorban a pap-tanító viszony megoldatlan nagy és komoly problémáját. Ez különösen szívügye volt. S ebben mindkét félnek a maga hibáját mutatta meg, ezért nem volt sokaknak szimpatikus. Sokszor ólomsúlyú sziklatömbként nehezedett lelkére álmotkergető felelősség- érzete. Aggódó lélekkel látta, hogy eszményeitől távolesnek a valóságok. Sokszor csalódott emberekben, intézményekben1, de mindig boldog bizalommal hajtotta annak kebelére fejét, kinek arcán felragyogni látta Isten di-
