Evangélikus Nevelő 1947-1948
1948. február - Időszerű kérdések - Zacher Lajos: 1848-1948: Petőfi nevel
Odavágja keményen a nemességnek is a maga mondanivalóját! Odatartja eléje a görbe tükröt, hogy lássa meg a valóságot: „Mit törődöm a hazával, A hazának száz bajával, Majd elmúlnak a bajok ..• Petőfi tudja, hogy nem múlnak el a bajok ezzel a lelki beállítottsággal. De ő nemcsak ezt az impotens tömeget látta. Azt a két tábort is látta, amelyik cselekedett ugyan, de nem a haza üdvére, hanem egymás ellenére, sokszor csak azért, hogy a másiknak ne legyen igaza. Látta a széthúzás szomorú következményeit, a „turáni átok“ súlyát. „Azért nem győzött eddig is a hon, Mert soha nem volt agy akaraton.“ Befelé tekintésre, önvizsgálatra. Hányszor láthatta a melldögető, nagyhangú, szónokoló magyart ! És hányszor nézte meg az embert, akii a szólamok mögött állt! Kény1 télén volt megállapítani, hogy a szavak mögött más ember van. Tudta azt is, hogy a történelem formáló erővé lehet ugyan, de a múlt még nem a jövő. A jövőért, meg kell dolgozni, erre tanít a múlt. Ezért mondja ki leplezetlenül a múltban merengőknek az önvizsgálatra szólító felhívást: „S ez a faj dicsekszik őse érdemével, Híres hajdanával úgy hetvenkedik ... Hát majd a jövendő fog-e dicsekedni Mivélünk? Vájjon nem fogja-e emlegetni Orcapirulással e kor gyermekeit?“ Petőfi és a márciusi ifjak elvégezték, hogy a „kor gyermekeit“ a legnagyobbak közé sorozta be a történelem. A megállás nélküli tevékenységre az élet minden vonalán, az élet minden követeléséért. Kevés költő van, aki az emberi élet minden szükségletét olyan világos fogalmazásban összefoglalta, mint Petőfi, de talán egv sincs, aki olyan klasszikus, tömör, programmszerű és kijelentésszerű formába öntötte volna, mint ő. A testi, a lelki élet lehetőségeit nem adta meg az elért eredmény, hirdeti népének. Óva inti a magvart a hamis prófétáktól, akik az ígéret földjét látják bizonyos dolgok megvalósulásában. És fölnyitja a szemeket a látásra, és indítja a kezeket a munkára, mert a beteljesülés csak akkor lesz meg. „Ha majd a bőség kosarából Mindenki egyaránt vehet, ' Ha majd a jognak asztalánál Mind egyaránt foglal helyet, Ha majd a szellem napvilága Ragyog minden ház ablakán: Akkor mondhatjuk, hogv megálljunk, Mert itt van már a Kánaán!“ A szüntelen való munkát, az örök tevékenységet, az olthatatlan •tűz szerepét adja magának is. Nem kímél másokat, de ugyanakkor önmagát is feláldozza, hogy élete, a nagy fáklya, szerepét betölthesse.
