Evangélikus Nevelő 1947-1948

1947. október - Evangéliumi neveléstudomány - Groó Gyula: Az ember

2

akihez szól ,s akitől feleletet vár. Az embernek ebben a felcl-ős voltában, Isten képe felé fordult, Istentől megszólított s felelet- adásra kötelezett voltában látjuk elsősorban az I- k. t.1 értelmét. (I. Mózes 1, 28—29 ; 2, 16—17).

Amikor Isten azt akarja, hogy így, vele való közösségben éljünk, mint gyermekek Atyjukkal, ezzel egyúttal feladatot is szab elénk. Azt akarja, hogy az egyéb teremtettség felé legyünk lényének képviselője, tükörképe dicsőségének tükröztetője és hordozója. Ez volna az ú. n. kultúrparanes (I. Mózes 1,28) legmélyebb értelme.

Isten minden kijelentése Jézus Krisztusban találkozik és jut teljességre, mint sugarak a középpontban. így az ember I- k. t. is benne találja meg igazi értelmét, benne fejük fel létünk titka. Isten benne mutatta meg, hogy milyeneknek gondolt el és akart bennünket teremtő tervében. Ö olyan volt,2 amilyennek Isten az embert akarta és akarja; olyanoknak kellett volna maradnunk és olyanokká kell lennünk, mint az ember Jézus volt. Ő Isten képének igazi hordozója, az igazi ember, a tökéletes humánum (Kolosse 1, 15—16.). Pilátus tudtán kívül hirdeti ezt róla: lmhol az ember (János 19,5). Isten Krisztusban teremtett minket (Efezus

2, 10.), aki Isten dicsőségének valóságos tükörképe és mása (Zsidók il—3), hogy egykor, az új teremtésben mi is hozzá hasonlóak legyünk (I. János 3, 2).3 Ez a hasonlóság pedig nem másban, mint az Isten orcájának szemléletében, Isten ismeretében (János 17, 3) van. A megismerés pedig bibliai szóhasználat szerint, a közö <séyet jelenti. Az I. k. t.-ben tehát végső fokon minden vonás összefut abban, hogy ez Istennel való legbensőbb közösségünket jelenti. Igaza van Augusztunusznak; ,,Tu fecisti nos ad te, et inquietum est cor nostrum donee requiescat in Te, Domine.“ 4

2. Az ember Isten teremtménye, azonban a bűn megrántotta. A világ és az ember, amit ma ismerünk nem olyan, mint amikor Isten kezéből kikerült s amelyről Ö maga állapította meg, hogy minden igen jó (I. Mózes 1, 31.).

Mi a bűn? Ha az ember eredeti állapotát az Istennel való zavartalan közösség jellemezte, akkor a bűn ennek a hiánya sőt fordítottja: Istentől való elszakadás, elpártolás. Isten nélkül boldogulni akarás, dacos lázadás, sőt ellenségeskedés Isten iránt. (Róma 8, 7; 5, 10). A hűn tehát nem erkölcsi lüba, botlás, hanem az Istennel való viszonyunk megromlása, a közösség erőszakos megszakítása s így csak így: Istennel szemben vizsgálható s nem mérhető le valamely Istentől független, autonom erköleúség mértékén. Minden ú. n. vétek vagy bűn voltaképpen Isten ellen irányul ,,Egyedül te ellened vétkeztem...” (51. zsolt. 6.), ez az igazi bűnfelismerés. Nines Istentől független jó sem rossz. Amit Isten akar, sőt Isten maga a jó, amit ő nem akar, ami nélküle van az gonosz.

A bűnnek azután mindig aktuális, tettbeli és tényszerű jellege is van. Jól mutatja ezt a bűnbeesés története: I- Mózes 2, .16—17;

3, 1—24. Esetenkinti döntés Isten ellen, konkrét parancsának akaratának megszegése, bizalmatlanság hitetlenség, engedetlenség; vagy mulasztás, végre nem hajtás. Ezt a cselekedetekben megnyilvánuló