Evangélikus Nevelő 1947-1948

1948. március - Szaktárgyaink az Evangélium fényében - Kardos Győző: Költő és bizonyságtétel

213

még a „legvalóbb Nem-vagy'-nak nevezi, de a Sión hegy alatt találkozik vele s csak az bosszantja őt, hogy a „szép, öreg Úrnak” a nevét elfelejtette, Ür érkezése c. versében így szól Istenről:

„Mikor elhagytalak Mikor a lelkem roskadozva vittem,

Csendeseit és váratlamd Átölelt az Isten."

S .ettől kezdve mind jobban megtelik Istennel. Szinte munkatársának tekinti Őt, aki lassan azonosul vele. Ebben az életszakaszában veti oda hetykén, hogy szükséges nekik szövetségre lépni, mert „az én ügyem a te ügyed is”. Sőt megfenyegeti, hogy nem fognak hinni Benne, ha nem húzza ki kardját az ő védelmében.

Ady nem imádkozó költő, de ennek is megvan a maga magyarázata. T. i. Isten és közötte éppen az átélt azonosulás miatt nincsen távolság, amit az imának kellene áthidalni. Az imádság annyit jelentene, hogy szándékosan teret akar közbeiktatni kettejük közé. (Németh L.: A teológus Ady) Ady Istene szétválaszthatatlan az Éntől és egyetlen. Az Istennel való azonosulás érzése azonban nem annyit jelent Adynál, hogy „élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus” (Gál. 2, 20.), hanem az költői képzeletének szinte mániákus velejárója s Rám. 7, 23, alapján kiálthatja, mint ahogyan kiáltja is, ha nem is ezekkel a szavakkal: „Óh, én nyomorult ember!” Páratlan költői elmélyültséggel érzékelteti a bűnnek uralmát életében, melyből szabadulni nem tud s ebben a magatehetetlen helyzetében és reménytelenségében is sejti a kegyelemből való üdvösséget. Nincsen a világirodalomban anég egy költő, aki ennyire mély intuícióval tudta volna a transcendenst kivetíteni az érzékelhető világba.

Juhász Gyula egy magaalkotta titokzatos világban élt, amelynek ő volt a papja. Ezért írja Kosztolányi a róla szóló visszaemlékezésében (Éleit, 1910.), hogy amikor költeményeibe belemerül, tulfijdonképen színes üvegen át misztikus homályt keltő templomban jár, ahol „a liturgiának titokzatos szavai” hallatszanak.

A bánat, a melankólia az ő világa, amelyben mint magános vándor cipeli „ódon poggyász”.át. Keresi Istent, aki elrejtőzött előle és várja öt, ezért kell neki fáradthatatlanul bolyongania. Isten háta mögött c. versében benne vibrál a nyugtalanság, a megállás lehetetlenségének egész valóját átható érzése. Egy ódon misekönyvbe szánt Hálahimnusza megmondja ennek az okát is:

„Öt dalolom: hozzája mennek Minden fejedelmek,

Őt akarom: neki. adóznak A jók és rosszak,

Őt keresem: hozzá sietnek Akik eltévednek ..

A magánosság gyötrelmében már a sírversét is megfogalmazta, mert azt reméli, hogy a halál számára csak megkönnyebbülést hoz s a „Végtelen egek szelíden és örökre ráhajolnak”. Az örök égi szépség, a csillag, az