Evangélikus Nevelő 1947-1948

1948. március - Fórum - "A tanító és a lelkész". Két hozzászólás: Örszigeti Lajos és Szakály Dezső

199

társaimra pedig csak fokozott elkötelezést hozna, amit sürgetek. „Papom mai” se élek házsártos viszonyban, hanem szeretettel segítjük, támogatjuk egymást, ahol tudjuk, sőt megsúgom, lelkészem gyakran kéri ki szaktanácsaimat gyermekei nevelésében! Örszigety Lajos*.

Igen tisztelt Szerkesztő Űr.' t

Engedje meg, hogy az „Evangélikus Nevelő” f. évi január havi számában „A tanító és a lelkész” c. cikkéhez néhány gondolatot én is hozzáfűzhessek és a megoldás legkézenfekvőbb gyakorlati módjára is rámutathassak. ,

Legelőször is meg kell állapítani, hogy a tanítóság teljes mértékben egyetért ebben a kérdésben Szerkesztő úrral és hálás azért a nyílt őszinteségért, amellyel Szerkesztő úr ezt a kérdést napirendre tűzte.

Azonban mielőtt e körül „a fájó és nehéz” kérdés körül vita kerekedne szükséges, hogy mindjárt az elején tisztázzunk egy súlyos félre értést. S ha ez sikerül, a megoldás legelső lépcsőfokára rátaláltunk.

A közvélemény a feszültséget a lelkész és a tanító között látja. Szerkesztő úr cikke is „a tanító és a lelkész” viszonyáról beszél. Ezzel szemben nyugodtan állíthatjuk, hogy a tanítónak a lelkésszel, mint „lelkésszel" sehol, soha semmi baja nem volt s reméljük nem is lesz. A lelkész, mint „lelkipásztor" a tanítónak sehol, soha semmiféle fájdalmat nem okozott s reméljük ezután sem fog okozni.

Téves vágányokra terelődne a felvetett probléma akkor is,’ ha arról vitáznánk, hogy a lelkész igeszolgálata fontosabb-e vagy a tanító-nevelői munka. Megítélésem szerint nem is erről van szó. Sokkal egyszerűbb kérdés előtt állunk. Gondolkozzunk estik és próbáljunk a szeg fejére ütni.

„Ami fáj, vagy nehéz” -j- ahogy Szerkesztő úr írja — az a helyzet, amelyen Szerkesztő úr szerint is sürgősen változtatni kell nem „a lelkész és tanító”,- hanem „az iskolaszéki elnök és a tanító” viszonyából alakult ki.

Rendkívül fontosnak tartom úgy a lelkészi kar, mint a tanítóság szempontjából ezt a felismerést s a mellett igaznak is.

A félreértés onnan származik, hogy sok gyülekezetben a lelkész végzi az „iskolaszéki elnöki” teendőket is.

Vitathatatlan, hogy az iskolaszéki intézmény itt felejtett szomorú emléke annak a kornak, amely „...a tanítói hivatást mélyen alárendeli jelentőségű foglalkozásnak nézte.” Gyámhatóság volt az s ma is az a tanítóság „fölött". Mivel egyházunkban a gyakorlatban a legtöbb helyen „iskolaszék” nem is volt csak „iskolaszéki elnök”, így a jóviszony természetszerűleg az „iskolaszéki elnök” és sí tanító között romlott meg.

Állításom igazolására kérdem azokat a lelkészeket, akik nem végeztek „iskolaszéki elnöki” teendőket: volt-e valaha is a legcsekélyebb összetűzésük a tanítósággal? Biztos vagyok a fsleletben: nem.

E szerint a jelenlegi elszomorító helyzet okai jelentős mértékben a Szerkesztő úr által is említett „tárgyi” okokban keresendők.

Meg kell azonban mondani azt is, hogy az „iskolaszéki elnök” és a tanító viszonya nemcsak evangélikus egyházunkban romlott meg. A többi felekezeti iskolákban is ugyanaz a helyzet, vagy tán még rosszabb. Sőt