Evangélikus Nevelő 1947-1948
1948. január - Evangéliumi neveléstudomány - Groó Gyula: Az új ember
135 társa a lelkésznek. „Én plántáltam Apollós öntözött, ... de az Isten adja a növekedést." Ahol a közös ügy szolgálata a döntő szempont, ott egyéni hiúság, féltékenység szava elnémul. Ne felejtsük el,hogy a lelkész és a tanító egyképpen tagja a gyülekezetnek, az egyháznak, a Krisztus testének. Sokszor olyan zavaros szohasznalatot hallunk ezen a térén, hogy az ember kénytelen arra gondolni: a zavaros szóhasználat zavaros egyházfogalmot is takar „...Az egyház — és a tanítóság“ — halljuk néha. Ez a szembeállítás képtelenség! Hiszen az egyház nem az egyházfőható- -ság — értsd papság — hanem a hívek közössége. S ebbe a tanítók is éppúgy beletartoznak, mint a lelkészek és püspökök. A lelkészelv is bele és nem föléje! Az egyházban ne személyekre tekintsünk s ne azok után ítéljük azt meg, hanem a Krisztus testére, amely emberekből áll, de azck fölött álló titokzatos valóság. Emberekben csalódhatunk, azokkal össze is ütközhetünk, de nem csalódhatunk az egyházban, mert akkor Krisztusban kellene csalódnunk. A végső megoldás mindenképpen az, ha tanító és lelkész találkoznak az ige mellett, imádságban Jézus Krisztussal. Ez talán szólamnak hangzik, de mégis így van. Ha ide elérkezünk, akkor bűnvallást fogunk tenni és bocsánatot fogunk adni egymásnak, — hiszen bűnbocsánatból élünk! Hadd fűzzünk ehhez egy egészen gyakorlati javaslatot: tartsunk közös lelkész-tanítói konferenciákat! Megpróbáltunk őszintén, nyíltan beszélni erről a „kényes“ kérdésről. Talán már az is segít, ha beszélünk róla. Várjuk a hozzászólásokat és a — tetteket! Groó Gyula. £iiiitiijéliu m i n eoeihHudfimíi mi új ember Minden nevelés célja, álma az új ember. Hiszen már a szülői szem is azzal a kívánsággal tekint gyermekére, hogy „legyen különb ember, mint az apja volt.“ Az emberebb ember, az igazi ember vágya rezeg Ady karácsonyi versében: „Ha ez a szép rege igaz hitté válna, óh de nagy boldogság szállna a világra. Ez a gyarló ember, ember lenne újra ...“ Csak az a szomorú, hogy az új ember minden kísérlet»' eddig kudarcba fulladt. Sokratest, a nevelés fanatikusát, mint az ifjúság megrontóját ítélik halálra kortársai; az új ember arculata végső fokon a nitschei „Übermensch“ őrületébe torzul s hogy éppen ezek az überméschck mit műveltek a világon, azt mindnyájan tapasztaltuk . .. „ .. . ha valaki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak. ímé újjá lett. minden.“ (II. Korinthus 5, 17.) A keresztyén ne-
