Kertész Botond: Evangélium és szabadság. Az evangélikus egyház Magyarországon 1848-49-ben. Budapest 2002. (Societas et ecclesia 5.)

2. ÁLLAM ÉS EVANGÉLIKUS EGYHÁZ KAPCSOLATA 1848-49-BEN

Bár nem evangélikus, hanem református kezdeményezés volt a Tiszántúli Református Egyházkerületnek március 22-én elfogadott és az alsó táblához eljuttatott tíz pontos vallásügyi javaslatának említése és rövid ismertetése ide kívánkozik, hiszen gyakorlatilag az ebben megfogalmazott egyházpolitikai követeléseket kodifikálta később a vallásegyenlőséget kimondó 1848/20. törvénycikk.

46 A javaslatot megfogalmazó kerület azért is figyelemre méltó, mert a magyarországi nyolc protestáns kerület közül nemcsak lélekszámát tekintve volt a legnagyobb, hanem a legnagyobb egy tömbben élő protestáns lakosságot is ez foglalta magába. Mindezek mellett teológiaikig és talán politikailag is a legkonzervatívabb református egyházkerület volt. A tíz pontot a PEIL is ismertette 1848/15. számában. A javaslat a lelkiismereti szabadság nevében követelte a felekezetek közötti viszonosságot és egyenlőséget, az egyházi és iskolai szükségek állami fedezését, tábori lelkészség felállítását, a protestánsok egyenlő képviseletét a különböző állami intézményeknél, szabad letelepedést, a felsőbb iskolák kölcsönösen szabad látogatását, a pesti egyetem közössé tételét, a tanítók és lelkészek polgári rangjának megállapítását. A pontokat tüzetesebben megvizsgálva feltűnő, hogy seholsem református, hanem protestáns követelésekről szólt, noha a kerület önállóan fogalmazta meg és nyújtotta be javaslatát. Ez érthető, hiszen a két protestáns felekezet jogállása teljesen megegyezett, helyzetüket ugyanazok a törvények szabályozták, a pontok pedig már nagyrészt a reformkori országgyűlési tárgyalásokon kikristályosodott követeléseket fogalmaztak meg. A tíz pont, illetve az ennek nyomán megszületett 20. tc. azonban - elsősorban az anyagi támogatás kapcsán - felvetett olyan kérdéseket, amelyekre meglehetősen eltérő válaszok születtek. A kerület pontjai azonos követeléseket tartalmaznak egyházi és iskolai kérdésekben (állami finanszírozás, tanítók és lelkészek polgári rangjának meghatározása), de ezek egymástól elválasztva (2. és 8., illetve 4. és 10. pont) jelentek meg. Az azonos követelések azt jelezték, hogy az egyház az oktatás ügyét és szorosabban vett egyházi munkáját azonos súlyúnak tekinti, a követelések külön-külön megfogalmazása azonban azt sugallta, hogy a két feladat a gyakorlatban szétválik. Ez a kettősség a népiskolai törvény tárgyalása során vált majd fontos elvi kérdéssé, a legnagyobb meghasonlást okozva protestáns egyházak és liberális állam viszonyában 1848-ban. A tíz pont alapvetően liberális követeléseket tartalmazott, de azért belekerült véleményem szerint két rendi jellegű kérés is, a már említett polgári állása és rangja a tanítóknak és lelkészeknek. Ez az elvi következetlenség valószínűleg annak köszönhető, hogy a protestáns egyházak lelkészei és tanítói próbáltak kikerülni a katolikus papsághoz viszonyított, társadalmilag periférikus helyzetükből. A rendi jelleg dacára az „egyenlőség és viszonosság" elvének gyakorlati megvalósítását hangsúlyozta ez a két kérés. A javaslat keletkezésének körülményeit Kósa László ismertette a Protestáns Szemle 1998/2. számában (LX./VII. új/évf.) 90-91. p.) (továbbiakban: Kósa)