Kertész Botond: Evangélium és szabadság. Az evangélikus egyház Magyarországon 1848-49-ben. Budapest 2002. (Societas et ecclesia 5.)

1. BEVEZETÉS

1848-ban Magyarország lakosságának 7%-avolt evangélikus, akiknek 25%-a volt magyar, 35%-a német és 40%-a szlovák nemzetiségű.

41 Ez a nemzeti, és egyben kulturális sokszínűség egyik legfontosabb jellemzője volt az evangélikus egyháznak Magyarországon. Az országban elszórtan élő németek sem kulturális, sem nemzetiségi politikai szempontból nem képeztek egységet. A reformáció korában evangélikussá lett német városokban az ország nyugati részén (pl. Sopron, Kőszeg, Győr), az ezek környékén fekvő falvakban, illetve a felvidéken (pl. a szepességi városok) találhatunk népes evangélikus gyülekezeteket. Gyökereiben hasonló, de politikailag, egyházilag és társadalmilag is teljesen különbözőek az erdélyi szászok evangélikus gyülekezetei. Egyházigazgatásilag is teljesen elkülönültek a többi evangélikus gyülekezettől, különálló szervezetük nem tagolódott be a négy egyházkerület rendszerébe. 1848-49-ben szembefordultak a magyar kormánnyal, ennek egyházi vetületéről az alábbiakban bővebben is fogunk szólni. A hazai németség másik nagy csoportját a 18. században betelepült lakosság jelentette. Legnagyobb lélekszámú evangélikus gyülekezeteiket általában a Dunántúlon találjuk meg, főleg Tolnában és Baranyában, de a Dél Dunántúl más részein, és a ma Horvátországhoz tartozó területeken is. Az Alföldön is voltak betelepült német gyülekezetek, pl. Soltvadkert, Orosháza, vagy Mezőberény. A különböző hagyományokkal, és jogokkal rendelkező, az ország egész területén vallásilag és nemzetiségileg is elkülönülten élő német gyülekezetek közös egyházi hagyománnyal, pl. liturgia, vagy közös énekeskönyvvel sem rendelkeztek. Az erdélyi szászokon kívül a német nemzetiségű evangélikusok nagy része kiállt a forradalom és szabadságharc mellett. 1848-ban a szlovákok relatív többségét alkották az evangélikus egyháznak Magyarországon. A négy egyházkerület közül háromban (a bányai, a dunáninneni és a tiszai) éltek nagy lélekszámban szlovákok. Pákh Mihály tiszai püspöknek Haubner Máté dunántúli püspökhöz írt levele arról tanúskodik, hogy szlovákul nem tudó lelkészjelölt számára igen nehezen tudna állást találni.

42 Sopron kivételével az összes evangélikus líceum (Eperjes, Pozsony, Lőcse, Selmecbánya) szlovák nyelvű környezetben működött. Az evangélikus egyházat ezért a korban sokan tekintették „tót" egyháznak, noha a szlovákoknak is csak kisebb része volt evangélikus. A németektől eltérően a szlovákok nagy része egy tömbben helyezkedett el, bár jelentősek voltak az alföldi szlovák evangélikus gyülekezetek is. E mellett az is erősítette a szlovákok belső összetartozását, hogy komoly közös teológiai hagyományaik voltak. Ennek egyik legfontosabb kifejezője a Tranoscius által szerkesztett, és először 1636 után megjelent „Cythara Sanctorum", énekeskönyv volt, amely évszázadokon keresztül alapvetően határozta meg a szlovák evangélikus kegyesség főbb jellemzőit.

43 41 Balogh Margit - Gergely Jenő: Egyházak az újkori Magyarországon 1790-1992. II. (Adattár) Bp. 1996. (To-vábbiakban: Balogh-Gergely) 163. p. 42 EOL, Tisza Evangélikus Egyházkerület levéltára (továbbiakban: Tisza) 4Í Bucsay 96. p.