Csepregi Zoltán: Magyar pietizmus 1700-1756. Tanulmány és forrásgyűjtemény a dunántúli pietizmus történetéhez. Budapest 2000. (Adattár XVI-XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez 36.)
Tanulmány - V. Pietizmus és evangélikus egyház
a soproni Haynóczi Dánielt, Johann Sigismund Pilgramot, Johann Gottfried Oertelt és Ribini Jánost 264 - ez nem fogadható ugyan el, de forrásgyűjteményünk bőven illusztrálja, hogy támogatták ennek az irányzatnak a munkáit. Haynóczi például Miskei Ádámtól rendelte meg az apokrif könyvek summáinak versbeszedését (88), az ő magyar irodalomtörténeti művéhez viszont Sartoris János szállított adatokat (68). Másfelől az az érdekes, hogy a pietisták esküdt ellenségeként ismert püspök, Daniel Krmann például állítja a dunántúli lelkészek elé Bárány Györgyöt (35). Már Szelestei N. László bemutatta Bél Mátyás és Daniel Krmann példáján, hogy a hagyományos orthodox-pietista ellentétpár nem mindig használható a magyarországi viszonyok között. 265 Bél és Krmann együttműködése ugyanúgy nem fért bele a régi sémába, mint a magyar pietisták közötti elvi ellentétek. Amikor Bárány György felvetette, hogy püspök hiányában az esperes vagy a lelkészi közösség is ordinálhasson papot, nemcsak Perlaki József támadását hívta ki maga ellen, de Torkos Andrásét és Vázsonyi Mártonét is. 266 Még talányosabb a dunántúli szuperintendensválasztás története. A II. Carolina Resolutio értelmében 1734-től kezdődhetett a jelölés folyamata. 1735 novemberében Sartoris János úgy hallotta, hogy a pietizmus hívei („suffragiis piorum") őt kívánjákjelölni (68). 1736 nyarán állítottak is három jelöltet, köztük Sartorist. Torkos András, aki nem vállalta ajelölést, levélben értesítette Sartoris Jánost, hogy Sámuel Serpilius soproni lelkész visszalépése miatt ő az egyedüli esélyes. Csak egy a bökkenő: „Néhány dologban túlságosan követed a pietisták véleményét, akik kegyetlenül küzdenek a szent orthodoxia tételei ellen". Ezért az esperesek és a patrónusok megbízásából felszólítja, vessen el minden a szimbolikus könyvekkel ellenkező tanítást, hisz beiktatásakor ezekre kell esküt tennie (73). Sartoris erre ugyancsak visszaléphetett (emlékezzünk szavaira: „Qui bene latuit, bene vixit!" 68), mert hatévi huzavona után az egyedül versenyben maradt Tóth Sipkovits János nyerte el a hivatalt. Torkos levele nemcsak azért furcsa, mert maga is pietista hírében állt, hanem azért is, mert az esperesekre és patrónusokra hivatkozott. Meglehet, hogy saját kezdeményezéséből írt Sartorisnak? Johann Michael Fischer úgy tudta: „...ezzel szemben a világiak Sartorist... követelték", csak abban ért egyet Torkossal, hogy 264 Szent-Iványi 1935. 322-323. 2í,a Szelestei 1994. 208-209. 2 "'Payr 1910. 356-358.
