Karner Károly: Időszerű hitvallás. Budapest 1989.

Előszó helyett - V. Az ember

tudományágakat nézzük, amelyek az ember természeti és történeti-társadalmi létét vizsgálják, mindegyikre egyaránt jellemző, hogy az embert valamilyen viszonyulásban szemlélik. Ez nem is lehet másként, mert hiszen sohasem vagyunk egymagunkban, mindig életfeltételünk a viszonyulás : ha születünk, életünk egybefonódik szüleinkkel, további életfolytatásunkban is mindig vannak társaink, „közösségben" élünk és halálunkkal is - amikor pedig egészen magunkra maradunk - közösségből válunk ki. A viszonyulás („relativitás") emberi életünk és mivoltunk alapfeltétele és döntő jellege. De ugyanakkor állandó kísértés alatt élünk : valami módon szeretnénk szabadulni a viszonyulások sokféle kötelékétől, szeretnénk „függetlenek" lenni és függetlenségünkben „szabadok", hiszen minden viszonyulás egyúttal azt is jelenti, hogy szabadságunknak határai vannak éppen abban a viszonyulásban, amelyben élünk. A viszonyulás megszüntetése, a korlátlan - vagy ilyennek vélt - függetlenség és szabadság elérése, vagy más szóval önmagunk „abszolúttá" tevése állandó törekvésünk. Erre a függetlenségre és szabadságra törnek azok az egyének, akik egyéniségüket feltétlenül érvényesíteni törekszenek, de ugyanerre igyekeznek különféle közösségek is (család, törzs, nép, valamely társadalom vagy szövetkezés stb.). 2. Azzal, hogy életünk alapfeltétele és alapténye a viszonyulás, együtt jár az emberi életnek egy másik, ugyancsak alapvető ténye, az tudniillik, hogy akihez vagy amihez viszonyulunk, mindig kérdéssé válik számunkra, mert szabadságunkban korlátoz. Ezért - akár akarjuk, akár nem - kénytelenek vagyunk a kérdéssé vált viszonyulásra „felelni". Ezt úgy is mondhatjuk: mint emberek „felelősek" vagyunk. Ha az állat táplálékszerzés közben, hogy életben tudjon maradni, már - akár növényi, akár állati - életet olt ki, nem „felelős", mert életfenntartására rendelt életet oltott ki és „ösztönszerűen" cselekedett. De az ember - mivel közösségi lény -, mindig közösségben cselekszik, ezért cselekedeteiért, életfolytatásáért, közösségi viszonyulásáért mindig „felelős", cselekedete - általában véve - nem „ösztönszerű", hanem tudatos és 28