Gyapay Gábor: A Budapesti Evangélikus Gimnázium. Budapest 1989. (Iskolák a múltból)

Folyamatos fejlődés (1873-1924)

ket biztosított. Ezeket a lehetőségeket az iskola maximálisan kihasználta. A korszak elején jelentkező anyagi nehézségek a század végére megoldódtak, és a nagyszámú alapítvány és az evangélikus egyház áldozatkészsége révén az ország egyik leggazdagabb iskolájává fejlődött, ahol a már előzetesen kialakult hagyományok folytatásával képzett és a tanítást hivatásának tekintő, elkötelezett tanári kar alakult ki. Ez nagy vonzerőt jelentett a tanulóifjúságra. Ennek az lett a következménye, hogy igényes, az újítások iránt fogékony és öntevékeny tanulóifjúság verbuválódott. Az iskola a pedagógiai haladás komoly műhelye lett. A kalasszikus hagyományokat megtartották, az anyagias utilitarizmustól elzárkóztak, de az oktatás és nevelés minden újítását felkarolták, sőt a természettudományok területén kezdeményezők lettek. Az ifjúság lehetőségei az iskolai „szolgáltatások" szaporodásával minden irányban bővültek. Az önképzés számos területe nyílt meg számukra, ahol mind szellemi, mind testi fejlődésük eszközeit nagy öntevékenységgel használhatták. Az iskola tanári kara jó összhangban működött a fenntartó egyház intézményeivel. Ugyanakkor az állam is komolyan méltányolta és támogatta az iskolát mind anyagilag, mind erkölcsi elismeréssel. Talán a legfontosabb a szülői társadalom megértése és megbecsülése volt, mert ők is mindig segítették az iskola törekvéseit, és lehetőségeikhez képest igyekeztek azt előmozdítani. Sajnos a korszakot lezáró pusztító háború komolyan sújtotta az iskolát, de a lényeg, az iskola szervezete és működő együttese érintetlen maradt, ami a bevált hagyományok töretlen folytatását tette lehetővé.