Fabiny Tibor (szerk.): Tanulmányok a lutheri reformáció történetéből. Bp. 1984.
Teológia és kegyesség - Varjas Béla: Szegedi Gergely és Flacius Illiricus ismeretlen vitája az úrvacsoráról
IX. A következtetés egyáltalán nem logikus, és nem függ össze az előzményekkel. Ugyanilyen módon így is lehet következtetni: Krisztus teste érzékelhető, de senki sem veszi azt érzékelhetőként, tehát egyáltalán senki sem veszi azt. Ezt a szofizmát pedig, ha logikusnak kellene lennie, igy kellett volna fogalmazni: Bárhol is van Krisztus teste, ott csak érzékelhetően van, a kenyérben és az úrvacsorában azonban nincs érzékelhetően, tehát egyáltalán nincs ott. Ekkor a „maior propositio” lenne teljesen hamis. X. Nem következik a konklúzió ebből az előzményből, s a szabály is hamis. Ugyanis ha a régiek báránya jelképes volt, azért a mi bárányunk még nem lesz olyan. S nem is így van ez írva Mózes második könyve 12. fejezetében: A bárány átkelés, hogy össze lehessen hasonlítani ezzel: „Ez az én testem.” Nem is neveztetik ott a bárány húsvétnak, hanem azt az egész szentséget vagy cselekvést hívják így. Ezért ez a cselekvés is Krisztus szenvedésére utal, mint ahogyan azt Pál apostol tanúsítja. XI. Tagadom a „minor propositiót”. Van a lényegnek cáfolata. Nem rendeltetett bizony Krisztus teste a fizikai megevésre, de bizonyítja, hogy nem is a sákramentálisra, vagy hogy ezt a szövetséget nem kellett testének és vérének nekünkadásával megerősítenie. Kilencedik érv ezekből a szavakból: „én testem”. Krisztus teste a feltámadás után is látható és érinthető. A kenyérben sem látni, sem megtapogatni nem lehet. Tehát a kenyérben nincs benne Krisztus teste. Tizedik érv ugyanazokból a szavakból. A bárány, amelyet fentebb az evangélista említett, személyesen nem a húsvét, azaz az átkelés, s nem a bárány kelt át, hanem ez az átkelésre való emlékezés. Tehát a kenyér sem személyesen Krisztus teste. Ugyanis ezért kötötte Krisztus a húsvétot az úrvacsorához, hogy megmutassa: a régiek jelképei és a mieink hasonlóak. Tizenegyedik érv ugyanazokból a szavakból. Amikor Krisztus ezt a szertartást rendelte, s miközben ezt mondta: „Ez az én testem” — ő még nem a szenvedő és megfeszített Krisztus volt. Krisztus teste pedig a szenvedésre rendeltetett, s nem a fizikai megevésre. Nyilvánvaló tehát, hogyan ették és itták az ő testét és vérét a tanítványok: tudniillik lélekben és hitben, s nem a maga testi valóságában. 43
