Fabiny Tibor (szerk.): Tanulmányok a lutheri reformáció történetéből. Bp. 1984.
Teológia és kegyesség - Donáth László: Tanúság és távlat. Az Ótestamentum szerepe Luther teológiai eszmélődésében
De még világosabban értelmezi a vers második részét: „Nem kell-e itt két különböző személynek lennie? Az egyik Úr az, aki ezt prédikálja, a másik pedig az, aki az Úr nevében prédikál. Tehát az az Úr, aki Mózesnek és Izraelnek prédikál, biztosan ember.” A prédikáció tartalma: „Akinek azonban kegyelmezek, annak kegyelmezek.” Ami azt jelenti: „Én nem úgy akarok prédikálni, ahogy, Mózes, neked kell prédikálnod, mert neked a törvényt kell hirdetned, tehát, én ma azt parancsolom, tedd ezt és tartsd meg azt, mert ha nem, pórul jársz. Én ellenben arról akarok szólni, hogy Isten, az Úr előtt egyetlen ember sem lehet a törvény által kegyes vagy igaz.” Ezért Mózes megegyezik az Újtestamentummal abban, „hogy Jézus Krisztus Jehova, Isten és ember s Izrael prédikátora volt.”39 E példából is kiderül Luther tipikus sémája. A héber nyelv sajátosságát — az istennév megismétlését — nem névmásként, hanem az isteni személy kettősségeként értette. A törvény és evangélium ellentétére pedig az Ótestamentumban számtalanszor előforduló kegyelem szavából következtet. Habár a textus semmilyen messiásra utaló próféciát nem tartalmaz, de a személy és a mű miatt Luther feltételezi benne az eljövendő Krisztus ígéretét. A mózesi könyvek messiási helyei mellett különösen nagyra értékelte a Dávid szájából származó jövendöléseket. Mindenekelőtt Dávid utolsó szavait (2Sám 23,1—7). A zsidó írás magyarázókkal vitázva — akik Dávidot tekintették a szövegben említett „igaz uralkodónak” — így érvel: „Nem, az egy másik férfi. Dávid ugyan igazságban és istenfélelemben uralkodott, de ez által egyetlenegy embert sem tett igazzá és istenfélővé, önmagát sem; hasonlóképp Mózes sem a törvényével (Róni 3). Hanem ők mindannyian Jézus Krisztus, az Úr, a messiás s Izrael pásztora révén lettek igazzá és istenfélővé.”40 Különben a Dávid által „oly áhítattal és szeretettel dicsőített” ígéret paranccsá és törvénnyé vált volna.41 Dávid jövendölésénél a Náthán próféta mondotta isteni igére támaszkodhatott (2Sám7,ll—16). Élesen vitatkozva a zsidó magyarázókkal találja meg Luther a textus messiási karakterét bizonyító végső érvet, amely ezúttal történeti és nem logikai. Az ígéret arra a királyra vonatkozik, aki felváltja Dávid házának földi királyságát. „Mert belátható, hogy Heródes idejében Júda jogara egészen aláhanyatlott, de még inkább akkor, amikor a rómaiak Jeruzsálemet és Júda jogarát szétrombolták. Ezért, ha Dávid háza örökre létezik, s Isten valóban van, akkor Júda igazi királya, a messiás eljön a maga idejében. Itt nem segít semmiféle csaholás és glosszázás. Túl hatalmas és világos ehhez a szöveg ”42 Mivel itt maga Isten mondja 21
