Fabiny Tibor (szerk.): Tanulmányok a lutheri reformáció történetéből. Bp. 1984.
Luther és a reformátorok - Székely György: Húsz János öröksége Luther reformációjában
és Luther többször szerepelve valóságos életképet alkottak a hivó' néző számára, aki Huszt is valóságos résztvevőnek érezhette. A két szín alatti áldozást a cseh és a német reformátor együtt vezette le. Az oltáron víztartó áll az élet vízével, amely a megfeszített Krisztus sebeiből folyik. Az oltárra helyezett megfeszített testesíti meg Krisztus reális jelenlétét az úrvacsorában. Ezt — a késő középkor embere számára nem szokatlan és nem zavaró — együttes jelenlétet több reformátori és fejedelmi nemzedék között csak megerősítette magától Luthertől kezdve a protestáns és szász hagyomány. Maga a német reformátor fogalmazta meg ezt az összetartozást: „Húsz János rólam jövendölt, mivel Csehországból ezt írja: »Ők most egy ludat fognak megsütni, de száz év múlva egy hattyút fognak hallani énekelni, amit szenvedjenek el!«” Ezt magyarázattal megtoldva vette át egymástól több nemzedék lutheránus szellemű szász történetírása: a százéves cseh lúd hosszú tollai Húsz Jánosra vonatkoznak (mert ’hús’ cseh nyelven ludat jelent), akit száz évvel ezelőtt Konstanzban a zsinaton hűség és hit ellenére, mint főeretneket megégettek, aki azonban ezt a prófétai jóslatot hagyta hátra: „Ma megsüttök egy ludat, száz év múlva jönni fog egy hattyú, azt ti bizonnyal sütetlenül fogjátok hagyni”. Ez be is következett, mert mintegy száz évvel Húsz János halála után van, amikor fellépett Luther, mint a hattyú, hogy énekelje a maga evangélikus hattyúdalát, amely olyan kedvesen csendült fel, hogy az egész világ örvendezett rajta. De hogy a tollakat széttörni nem lehet, abból ered, hogy tőletek a szellemet nem vehetik el. Ugyanebbe a hagyományanyagba került egy különös történet, amely 1518. év ismeretlen napján játszódik, és amelyet 1600 körül fogalmaztak meg arról, hogyan lett hangosabbá és tisztábbá Isten szava Húsz János idejétől addig a sziléziai Neukirchen régi házában: a konstanzi zsinaton volt egy Sigmund von Zedlitz, aki ellen utána a pápa hívei mindig acsarkodtak, akit huszita eretneknek szidalmaztak, amire ő rímet szerzett és mindenfelé szokása volt hirdetni: ő Isten barátja, a boroszlói püspök és minden pap ellensége. Ennek volt fia György, aki 1444-ben született és magas korban, 1552-ben halt meg. Ez, amikor megtudta, hogy egy wittenbergi szerzetes elkezdett írni és tanítani a pápaság ellen, 1518-ban két okos alattvalóját, özvegyembereket elküldte Lutherhez, hogy szorgalmasan üdvözöljék és kérdezzék: ő volna-e az a hattyú, amelyről Húsz János jövendölt? Ezt a választ kapta: olyan idő adódnék, amit Isten vele tenni akarna... Mindezek a szertartási, irodalmi, művészeti hagyományok igazolják, 117
