Kemény Lajos – Gyimesy Károly: Evangélikus templomok. Budapest 1944.

II. RÉSZ. A TEMPLOM ÉS A GYÜLEKEZET.

gult billentyűk, a szótalan sípok és a fújtatónak a deszkája, amelyen annyiszor álltam magam is és ilyenkor úgy éreztem, mintha odatartoznék a templomhoz és tulajdonképpen nem is volna szabad kijönnöm soha a templomból... Azóta sem vigyáztam annyira gondolataimra és szívem érzéseire, mint ilyenkor. Ugy éreztem, hogy nem vagyok egyedül, hanem valósággal körös-körül vesz valami hozzám tapadó környezet, amelyik egészen belém lát, olvassa minden gondolatomat, de nem fenyegetőleg, hanem inkább barátságosan és oltalmazón. £z az érzés az, amire mindig úgy emlékszem vissza, ha felnézek az íróasztalom feletti képre, mint életem egyik nagy ajándékára. Ha ismertem volna akkor a 73. zsoltárt, bizonnyal úgy bolyongtam volna ott egyedül a templomban, hogy újra és újra elsuttogtam volna: „Az Istennek közelsége mely igen jó énnékem". Azóta sok esztendő mult el és sok drága földi szív is elmúlt velük. Áldott szüleim, az öreg szomszédok, a sánta harangozó, a beteges kántor, a fehérszakállú postamester egymásután kiköltöztek a domboldalon népesedő temető akácfái alá. Egy-egy óévesti istentisztelet, amikor mindenki előtt egy-egy magával hozott gyertyácska égett és olyan csodálatossá tette az esti templomot, aligha talál már a tele templomban ismerőst az én számomra: elégtek a régi gyertyák gazdáikkal együtt. Emlékezésem perceiben mégis mindig ővelük telik meg a régi templom és együtt hordom őket a szívemben áldással és szeretettel... A másik ember így beszél: — Bevallom, régen voltam templomban. A konfirmáció napján úgy éreztem, hogy soha semmi el nem szakíthat engem attól a templomtól, ahol kereszteltek és ahol az első úrvacsorát vettem. Ha most — hosszú évek multán — ilyen nehéz helyzetben nem tudok mit csinálni és egészen tanácstalanul állok döntő kérdések előtt: úgy érzem, hogy a hibát akkor követtem el, amikor elszakadtam a templomtól. Lassanként történt ez. Egyszer csak azt vettem észre, hogy már régen voltam templomban. Később hozzá szoktam ahhoz, hogy csak nagypénteken mentem el. Évek multak így. Tisztán a magam lelki erejéből éltem. Most aztán kiderült, hogy ez nem elég. Mert templomnélküli éveimben elszoktam az imádságtól is. Imádság nélküli keresztyén lettem. Gyermekkori imádságaim nem nőttek velem együtt, nem lettek nagykorúakká, így azután nem tudtak sem irányítani, sem oltalmazni. Ha beléptem a templomba, megálltam hátul az ajtónál és nagyon nehezen indultam el az úrvacsora oltárához. Nem volt már otthon a templom az én számomra. Vissza kellene térnem megint, otthonnak kellene éreznem újra. De még mindig van bennem ellenkezés. Barátaim és családom megszokták, hogy vasárnap együtt kerüljük a templomot. Mit fognak szólni, ha nem velük tartok, hanem a templommal? Mert megint erősen hallom a templom hívó szavát és ebben a hívó szóban annyi bátorítás, annyi szeretet és olyan sok megbocsátás van, hogy csak most értem meg ennek a szónak mélységes melegségét: anyaszentegyház. Talán még minden jóra fordul, ha hangosan fogom vallani a Hiszekegy szavát: Hiszek egy keresztyén anyaszentegyházat. A harmadik ember levelet írt a frontról: — Nagyobb örömet nem kaphattam volna, mint ezt a levelezőlapot az otthoni templom képével. Bár el tudnám mondani, hogy milyen jókor jött! Az élet itt nem áll mindennapi életveszélyből, sokszor vannak csendes és pihenő napok, sokszor szinte elfelejtjük, hogy véres háborúban vagyunk. De van minden nap háború és tusakodás a szívünk mélyén. Keservesen érezzük, hogy milyen gyalázatos és gonosz életet éltünk. Mennyi hitetlen és embertelen gondolatnak engedelmeskedtünk és milyen jó volna hazamenni és egészen másképpen élni, egészen új életet kezdeni. Néha úgy gondolok otthoni családomra és úgy gondolok az otthoni templomra, hogy kicsordul a könnyem. Újra megtanultam imádkozni és sokszor elgondolom: ha én még haza juthatnék és kézenfogva feleségemet, gyermekeimet, velük együtt egészségben elmehetnék a templomba, nem volna nálam boldogabb ember a világon. Ez a nagy vágyakozásom most már könnyebben lesz elviselhető: elővehetem a templom képét és odaképzelhetem magamat a templomban imádkozók közé. Köszönöm, nagyon köszönöm •.. Még egy kis Bibliát tessék küldeni... A negyedik ember így beszél: — Tele voltam átkozódással és jajgatással a temetés napján, összeszorítottam a számat és nem akartam odahallgatni az imádságra a koporsó mellett. Nekem ne beszéljen senki a gondviselő Istenről- Gyűlöltem az életet, amelyik ilyen sötétre tud változni. Magam sem tudom, miért mentem tovább is minden vasárnap a templomba. Talán csak azért, mert ott tudtam a legjobban sírni, de az ének elszállt mellettem, a prédikáció elszállt felettem, nem volt semmi köze a szívemnek ahhoz, ami a templomban történt. És lassanként mégis, mint a fagyos föld a meleg napsugártól, felen-