Kemény Lajos – Gyimesy Károly: Evangélikus templomok. Budapest 1944.
I. RÉSZ. A TEMPLOM.
A római San Pietro belseje. 11/52—1626. kiteljesít, korszakot jelent és egyben lezár. Aki tovább visz és tovább vezet, az Vignola lesz, aki a barokkot indítja meg a Gesuval és átviszi egy másik korszakba, helyesebben szólva egy másik stílusbaígy kell meglátnunk a templomstílusokban nem a megmerevedést, hanem az életet és a fejlődést, mely mindig személyeken ós egyéniségeken keresztül történik lélekből lélekbe, alkotásról alkotásba. Ne tévesszen meg senkit a stílus elnevezése, mert amint láttuk azt a »román«-nál, hogy stílusa már nem római, éppen úgy azt is tudjuk, hogy a »gót« stílusnak semmi köze a gótokhoz, így vagyunk a »reneszánsz« elnevezésísel is, amennyiben nem jelent a stílusban megújhodást, hanem fejlődést. Éppen ezért maguk a legérdekeltebb olasz írók nem nevezik rinascimentonak, reneszánsznak ezt a korszakot, hanem quattrocentonak és cinquecentonak. Az újabb és helyes felfogás szerint »a korstílus nem müvésznagyságok személyes tette, hanem sok egyéni kezdeményezés, technikai újítás, formai próbálkozás eredménye«. »Előkészítésében és ^kialakításában — amint azt korunk és hazánk európai szaktekintélye, Gerevich Tibor kimutatja — kisebb tehetségeknek nem ritkán nagyobb szerep jut, mint a nagyoknak, akik gyakran nem egyebek, mint az új stílus kiteljesítöi, (legnagyobb hatású képviselői.« 2 7) A reneszánszt, mint mozgalmat inkább a humanisták csinálták, akik mint a nagyurak /titkárai és levelezői egyben a görög auktorokat latinra fordítgatták. A reneszánsz tehát inkább az Itálián kívüli klasszikus irodalom föllendülésére érthető, mintsem a művészetre. Itáliában, a latin kultúrában mindig élt az ókori müveit |ség. A humanistáknak mint publicistáknak a művészet mégis annyit köszönhet, hogy az érdeklődést fokozták azzal, hogy divatot kezdeményeztek az antikból. Az antik művészetet általában klasszikus művészetnek, illetve klasszicizmusnak szokás nevezni. Klasszicizmusnak, illetve klasszikusnak szokás nevezni az antik iránt való érdeklődés korszakait is. Ilyen volt az V.—VI. század, a XV. és XVI. század, majd pedig a XIX. század is. A reneszánsz szellemtörténeti megfogalmazásban az embernek mint egyéniségnek és személyiségnek a felszabadítását jelentette i középkor kollektív megkötöttségeiből. Megismertette vele önmagát, vagyis a humánumot, az embert, az emberit és a természetet. Minthogy a reneszánszban a humánum, azaz az emberi kerül előtérbe, éppen ezért a
