Kemény Lajos – Gyimesy Károly: Evangélikus templomok. Budapest 1944.

II. RÉSZ. A TEMPLOM ÉS A GYÜLEKEZET.

A TEMPLOM ÉS AZ ÉLET Irta: KEMÉNY LAJOS Ha egyetlen embert kiválasztanánk és arra kérnénk, hogy feleljen minden kérdésre nagyon őszintén és nagyon részletesen, napokon keresztül kérdezgethetnénk, míg feleleteiből lassanként összeszedhetnénk mindazt, amit egy ember érez és mondhat a templomról. Természetesen ez csak egy embernek a vallomása volna. Ahhoz, hogy valamennyire általános és helytálló választ kapjunk, sokféle embert kellene így kivallatni és különféle emberi életek képét kellene egymás mellé állítani. Az egyik ember így beszél: — Az íróasztalom fölött, sokféle kép között, a főhelyen van annak a falusi templomnak a képe, amelyiknek a tövében elfolyt a gyermekkorom. A képen még rajta van a két hatalmas jegenyefa is, amelyiket annakidején még versenyezni láttam abban, hogy nem érhetné-e utói és nem hagyhatná-e el a templom tornyát? Az egyiket később vihar törte ki, a másikat kivágták, attól félve, hogy újabb vihar rá találja dönteni a templomra, De a képen még élnek, leveleik susognak, a tömérdek verébfészek lakója mintha ma is lármázna és ha napi munkám között fel-feltekintek erre a képre, sokszor újra átérzem azt a csodálkozást, amivel a fészekrakó verebet néztem, találgatva, hogy fel fog-e tudni repülni olyan magasra, egészen a toronyablakkal egy vonalba, ahová a fészkét rakja. Éppen így emlékezem gyakorta arra, hogy milyen hideg volt az első két kőlépcső és a harmadik kőlépcsőnek rovátkás vassal borított része, mikor nyári nap mezítláb léptem rájuk és a templom egyenetlen, öreg kőkockáira s behajtottam magam mögött a templom nagy ajtaját, hogy titokban egy kicsit elidőzhessek egyedül a templomban. Soha nem éreztem azt, hogy üres a templom. Otthon azt mondták, hogy Isten lakik a templomban. Éreztem én ebből valamit és szorongtam is egy kicsit amiatt, hogy senkitől sem kértem engedélyt és ha belülről a nehéz zárat nem tudnám majd kinyitni, senki nem is keresne itt, bezárva maradnék a templomban. De minden olyan ismerős volt: elsősorban az oltárkép a Getsemáné-kerti Jézussal, aki összekulcsolt kézzel imádkozik s egy angyal tartja feléje a szenvedések keserű poharát. Százszor is megolvastam, hogy a görcsösen öszszekulcsolt két kezén tíz ujj van-e vagy tizenegy és ezt biztosan máig sem tudom, pedig sokszor fellopakodtam az oltárhoz is és csak éppen a tisztelet tartott vissza attól, hogy fel ne mászszak az oltár-lapra és végre egyszer pontosan megszámláljam ezeket a kékes-fehér ujjakat. Valami szent csendesség és komolyság volt itt benn a templomban mindenen. Az oltár hátához támasztva állt a hosszú barna pálca, végén a piros bársony zacskó, alján a bojtos, apró csengő, amelyik halkan meg-megcsendült, mikor az egyházfi benyujtogatta vasárnap a padok közé, hogy beletegyük a krajcárokat. A papi székben nyitva az öreg, szakadozott énekeskönyv, igen, ez volt a mult vasárnapi ének. A lányok padjainál egy-két elhullatott, elhervadt virág, de néha zsebkendőt találtam, néha krajcárt, mikor a padok között végigjártam, mert a padok alatt jó puha sárga homokos föld volt és arra olyan jó volt rálépni. Milyen sötét volt a kanyargós lépcső, amelyik felvitt a karzatra és milyen titokzatos volt az orgona, a megsár-