Kemény Lajos – Gyimesy Károly: Evangélikus templomok. Budapest 1944.

I. RÉSZ. A TEMPLOM.

»Az cucharistia.« Festmény a római S. Cdllixtus katakombában. (3. sz.) látható s az antik kultuszokban használatos asztalkák mintájára festik s a »szentasztal« képzetét készen kapják s továbbadják. Ezek alapján az oltárterítő későbbi eredetére vonatkozólag biztos következtetést levonni nem lehet. A keresztyén úrvacsorai szertartással olyan képzetek kapcsolatosak, melyek bizonyítják, hogy az oltárterítő egészen korai eredetű. Ezek megfigyelhetők az úrvacsorai tanítás IV. századi fejlődésénél. Az oltárasztalon levő úrvacsorai elemek Istentől adományozott »szent elemek«, Krisztusnak teste és vére a Szent Lélek munkája által. Bár a Szentlélek csak az »epiklézis« imádság alatt végzi el az ő csodálatos megszentelő munkáját, azt a kenyeret és azt a bort, mit az oltárra helyeznek, a szertartás előtt is szentnek tartják. Ezeket az elemeket ősi antik kultikus érzék szerint, mivel »szent elemek és Istennek hatalmában vannak«, nem szabad puszta kézzel érinteni. Az ember tisztátalan s keze az Istennek szánt ajándékot, vagy az Istentől vett adományt megszentségtelenítené. Ez a felfogás már akkor többszázados volt s bár a keresztyénség elterjedésének s a keresztyén kultusz karakterizálódásának idején éppen a pogány misztériumkultuszokban nyer alkalmazást — magában a felfogásban a keresztyénség nem látott pogányosat. Átment a közéletbe is. A császárnak szánt ajándékokat fehér gyolcslepelbe burkolva, vagy letakart kézzel nyújtják át s ugyanígy veszik át az ő adományait vagy megírt rendelkezéseit. Negyedikszázadi márványkoporsókon gyakori a »Traditio legis« című kompozíció; Jézus Krisztus magaslaton állva, papírtekercset nyújt a feléje siető Péternek. Péter mindkét kezét feléje nyújtja, de kezeit lepel borítja s így fogadja a Krisztuskirály ajándékát. Ugyanúgy a »mártírkoporsókon« látható, amint Péter és Pál letakart kézzel viszik mártírkoszorújukat Jézus felé. Negyedikszázadi bazilikák hosszhajójának falán egész mártírprocessziót látunk. Fehérruhás szentek méltóságteljesen lépnek a trónoló Jézus felé s letakart kezükben viszik koszorúikat s a pálmaágat, illetőleg a Krisztustól nyert koszorúkat s üdvösségük jelvényét,, mint szent holmikat, a gyülekezetnek így mutatják. Ami szent, azt teremtett ember keze nem érintheti. Ezért a keresztyének eucharistiája sem lehet ment e jelképességtől. A papok a szent elemeket a pastofóriumból (előkészítő sekrestye) fehér gyolcskendővel letakart kezükkel hozzák ki és helyezik el az oltárasztalon. A keleti egyházban, mely az ősi szokásokat tekintve, konzervatívabb a nyugatinál, ez a szokás mindmáig megmaradt. Ha a pap fehér kendővel takarta be kezét, le kell takarnia azt a helyet is, ahol a szent elemeket elhelyezik. Ezért mondhatjuk, hogy az oltárterítő alkalmazása sokkal régibb, mint a róla szóló emlékek. A hagyományos szokásokhoz szokott antik ember nem is képzelhette volna el másként az úrvacsora formai részét, annál is inkább, mert a misztériumkultuszok propagandájával szemben azt kellett kifejezni, hogy az úrvacsora az igazi szentség. Erre azonban látható formák kellettek. Ha az Isis misztériumokban letakart kézzel viszik a szent vizet, ezzel jelképezve annak szentségét, a keresztyének már pusztán polemikus okokból sem nélkülözhették a szentségnek hasonló jelképes kifejezését. A fehér úrasztalterrtő tehát régi eredetű, régebb Optatus feljegyzésénél is (370), aki használatát általánosan ismert szokásnak tartja, »ki ne tudná ..«, hogy az asztal »deszkáját« úrvacsora alkalmával fehér gyolcslepel takarja. Krisztus testéhez és véréhez csakis ez a szűztiszta gyolcs méltó, melynek anyagát maga a föld szolgáltatja s nem emberi kezek teremtik, sem nem állatok gyapjából szövik. Ennek a gyakorlatnak teológiai magyarázatát is készen kapták az antik világból. Plutarchos mondja el, hogy a misztériumkultuszokban azért használtak gyolcsruhákat, mert színében és anyagában ment mindattól, ami emberi és szennyezett. Ennek a kultikus szokásnak értelmezésénél maga is Platonra hivatkozik. (Plut. Isis és Osisisről. 354.) Annak bizonyítéka, hogy a fehér színnek s a gyolcslepel kultikus jelentőségével az őskeresztyének tisztában voltak és kultuszukban jelképességét felhasználták, mutatja az, hogy a középkori keresztyénség nagy liturgusa, Durandus (1296. f), aki egyben a liturgia és az egyházi művészetnek első igazi értelmezője, az albának és a fehér oltárterítőknek a Plutarchos-féle jelképességet adja. — * Ezeknek a bizonyítékoknak alapján arra következtethetünk, hogy az őskeresztyének az oltárasztalt jóval az írott bizonyítékok előtt fehér gyolcskendővel takarták le s immár ŐSL