Kemény Lajos – Gyimesy Károly: Evangélikus templomok. Budapest 1944.

I. RÉSZ. A TEMPLOM.

dókban az Egyház (a Krisztus-teste) egységének is szimbóluma. Az oltárnál Krisztus jelenléte, Krisztus közelsége térdre késztet és a hozzánk lehajló kegyelmének csodálatos megtapasztalásában túláradó, hívő szív minden szépséget az oltárra helyez; az Egyház tudja, hogy minden szépség és >-szent tékoz!ás« kevés az Űr oltárának díszítésére, az Ige megtestesülése csodájának szimbólumai gazdagságával való szolgálatára! Építészet, szobrászat, festészet, ötvösmunka és paramentika oltárt építő, oltárt felszerelő munkája (a feszület, az oltárhoz szervesen nem tartozó és mégis az oltárt díszítő oltár-kép, a gyertyatartók, a ciborium, a patena és kehely, stb.) mind-mind a keresztyén hit legbensőbb tartalmának, isteni realitásának kifejezésére szolgál és igazán szent művészet, mert tulajdonképpen Krisztus-szolgálat. Az egyházi ínűvészeteknek még azok az ágai is, amelyek nem közvetlenül az oltárt szolgálják, innen, Krisztus oltárától nyerik meg értelmüket és kapják ihletésüket (pl. az egyházi ének és a zene, a musica sacra!). A szentély a templom feje, igazi befejezése, nélküle csonka az evangélikus templom. A szentélyben szabadon álljon az oltár, a templom legfőbb ékessége, amelyhez rendesen két lépcső vezet. Oldalt csak az istentiszteleti szolgálatot ellátó papság részére legyen egy pad, semmi más ülőhely nem való ide. A templomot az oltár teszi azzá. Az oltárnak méltónak kell lennie az oltár Urához, aki nem átallott a tér és idő életformáiba öltözni és itt a földön, emberi testben a váltságmüvet elvégezni. Méltán látja az Egyház az oltárban az evangélikus templom legfőbb alkotórészét, hiszen arra méltatja az Űr, hogy az oltár szentségében valósággal jelen van övéi táplálására: bűnbocsánat, élet üdvösség, Istenben való öröm és békesség ajándékozására. Az oltáron égő viaszgyertyák azt hirdetik: Jézus a világ világossága, — értünk hozott áldozata az életünk és örömünk. Külön is kifejezést nyer az oltárnak a kegyelmi eszközökön alapuló méltósága és szentsége azzal, hogy mindenkor az egyházi év drámájának megfelelő, színes (fehér, vörös, zöld, lila és fekete) terítővel díszítjük. — S amint üldözés, inség esetén hitvallásos megkülönböztetésül szolgál mind a mai napig a magyarhoni Egyházunk legtöbb templomában liturgikus ruhává is lett egyszerű, fekete »3J|Ur ther-köntös«, éppen úgy tudja Egyházunk más körülmények közt kialakult életrendjében, a szent helyen viselni az Űr szolgáinak — az oltáréval egyező — színpompás ünnepi öltözetét, vagy legalább fehér »mennyegzői ruháját«. (Az oltár jelentősége, helyes evangélikus értékelése kihat és érvényesül az egész templom díszítésében; — a szent hely mennyei levegője még a sekrestyébe is beárad és a Lélek titokzatos művének, pap és gyülekezet életújulásának eszközévé teszi!) Ilyennek szeretné látni az Egyház templomait, — ilyen evangélikus templomokra van szüksége Egyházunknak! Nagyon jól tudjuk, hogy minden — mindaz, amiről szóltunk! — üres formasággá és így bűnné lehet a mi gyarló emberi kezünkben, életünkben; — de azt is tudjuk, hogy az Egyház abban a bizonyságban építi templomait, hogy bennük — kegyelmes ígérete szerint — maga az Űr szól hozzánk és cselekszik velünk (Luther) és így van hová mennünk, hogy Hozzá fordulhassunk könyörgésünkkel és magascgtalásuníckal! Az Űr akarata tehát, hogy az evangélikus templom az Egyház életének középpontja, az evangélikus gyülekezet igazi lelki otthona legyen! Űjra meg kell látnunk és meg kell láttatnunk, hogy itt, a templomban, az Egyházra bízott kegyelmi eszközökkel vár az Isten mindenkit, — már most a földön mennyei erővel való életújításra. — Ki kell azért tárnunk a templomaink kapuját! A vasárnaponként alig 1—2 órára kinyíló templom nem lehet a gyülekezet otthonává és hiába nyitjuk ki a templomot, ha nem kezdődik meg benne újra az Egyház imádságos élete. Az a templom, amelyet papja és gyülekezete mindennap használ, nem marad rideg élettelen múzeum, vagy ünnepi alkalmak gyülekező helyisége, hanem a mennyei Atya szeretetét, a Fiú kegyelmét és a Szentlélek közösségét sugárzó otthonná válik, amelynek csodaforrása az Űr oltára. Innen megújul az egyházi kegyesség és innen az egész gyülekezetbe szétárad az igazi áldozatos szeretet, amely az Egyetlen Áldozatból táplálkozik. Most sok-sok gyülekezetben azért olyan döbbenetes a szétszakadottság, erőtlenség és azért olyan nagy az emberi elgondolások szolgálatában a sok lótás-futás, mert a keresztyén élet elszakadt az Egyház Isten-adta életrendjétől, sajátos életformájától, — a templom életétől, amelyben pedig az Űr az »egy szükséges«-et kínálja fel népének: »Imhol jő néked a te Királyod!« A mennyei Király szüntelen — alázatban, elrejtett dicsőségben történő — hozzánkjövetele az Egyház élete, a templom élete. A templom akkor válik igazán élővé, ha benne Isten igéjének tiszta hirdetésével és a szentségek Krisztus Urunk rendelése szerinti kiszolgáltatásával valóban az örök élet kútfeje tárul fel