Kemény Lajos – Gyimesy Károly: Evangélikus templomok. Budapest 1944.

I. RÉSZ. A TEMPLOM.

A MAGYAR EVANGÉLIKUS TEMPLOM FEJLŐDÉSE AZ ÚJKORBAN IRTA: DR. FRIEDRICH LORÁND A magyar evangélikus templomoknak azt a csoportját fogjuk tárgyalni, melynek kora a XVII. és XIX. század közé esik. Vizsgálódásaink nem a történelmi eredetet fogják kutatni, hanem csokorba kötni azokat a tanulságokat, melyek kihámozhatok az egyes jellegzetes templomok alaprajzából és felépítményéből. Az evangélikus templom az a tér, hol a gyülekezet istentiszteletét tartja. Azok a helyek, hol az igehirdető az istentisztelet folyamán működik: az oltár és a szószék. A középkori tradícióhoz közelébb álló elrendezéseknél az oltár az oltárfülkében szokott állani, az attól távolabb állók esetében benne áll a gyülekezeti térben. A szószék általában azon tér alkalmas helyén szokott állani, mely a gyülekezet elhelyezésére szolgál. Ezek alapján az evangélikus templom rendszerint egy térből álló szervezet, vagyis a gyülekezet tere, melyben vagy melyhez apszisszerűen kapcsolt térbővítésben helyezkedik el az oltár. Az istentisztelet fontos része az igehirdetés, mellyel kapcsolatos az a kívánalom, hogy az igét a gyülekezet minél több tagja minél jobban hallhassa. Az igyekezet tehát az, hogy a gyülekezet lehetőleg minél közelébb jusson a szószék és az oltár köré. A befogadóképességet pedig a beépített egy, vagy több emeletes karzatok növelik meg. Ez a két körülmény a térképzést döntően befolyásolta. Ennek folytán a tér természetszerűen alaprajzilag egy hosszirányban inkább csökkentett, de szélességi irányban megnövesztett alakká kellett, hogy fejlődjék és így az evangélikus egyterű templomtípus célszerűségi szempontból leginkább alkalmas tere az olyan oblongum, melynek oldalai közti különbség nem nagy. A római katolikus templomok alaprajzából és sokszor felépítményéből is azt látjuk, hogy a templomtér nem egy, hanem többterű szervezet. (1., 2., 3. ábra.) Ezek a terek egymás mögé helyezve sorozatot képeznek, melynek elején a főbejáratot a legvégén a liturgikus szempontból legfontosabb teret, az ereklyét tartalmazó oltár terét, az apszist találjuk. A főbejárótól az apszisig a középtengelyre mintegy felfűzött terek rendeltetésükbén, de művészi kialakításukban is növekedő értékűek. A főbejáraton át belépő főtengely elsősorban egy hosszirányú szárnyon halad át, mely a gyülekezet felvételére szolgál. A főtengely vége az apszisba fut, hol az egyházi személy a szertartást végzi. A két tér között rendszerint oly közbeiktatott tér kapcsolódik be, melynek rendeltetése, hogy jobb megvilágitottságánál, bővebb vagy magasabb térarányainál fogva mintegy művészi szempontból előkészítse a hívősereg szemét az utána következő legfontosabb térre, az apszisra. Ez a hosszirányú szárny és az apszis között helyet foglaló tér a négyezet. A négyezet és az apszis közt ívelődik át az arcus triumphalis. A római katolikus templom tehát több térnek egymásután helyezett hosszirányú, longitudinális szervezete.