Kemény Lajos – Gyimesy Károly: Evangélikus templomok. Budapest 1944.

I. RÉSZ. A TEMPLOM.

sabb feladatuknak tekintették, hogy a pogányságból alig kivetkőzött magyar nép nevelését és beillesztését a nyugati kultúrkörbe a keresztyén vallás szellemében irányítsák. E cél érdekében templomokat építettek. István király püspökségeket alapított az egyházi szervezet szilárd kiépítése érdekében s ott nagyszabású püspöki székesegyházakat emeltetett. Székesfehérvárt az ország közigazgatási központjává téve meg, itt a királyi hatalmat és egyúttal a magyar államiságot szimbolizáló bazilikát épített. A maga székhelyéül és a magyarországi keresztyén egyház központjául Esztergomot választotta, ahol uralkodása alatt, sőt atyja, Géza fejedelem idejében már nagyszabású építkezésbe kezdtek és lerakták a sajnos, teljesen elpusztult Szent Adalbert székesegyház alapjait. István király és Árpádházi királyaink építőtevékenységét kiegészítették a hazánkba települő szerzetesrendek, a bencések, premontreiek és ciszterciták. Elsőnek a bencésrend jelentkezett, hogy a magyar nép építő- és tanítómesterének nemzetnevelő szerepét betöltse. A bencések monostorai, élükön Pannonhalmával, a magyar építőművészet legelső, legkiválóbb alkotásai voltak a városokban épült székesegyházak mellett. A bencések magyar földön jellegzetes románkori templomépítményeket hoztak létre; kéttornyos, háromhajós, félkörű szentélyapszisokkal ellátott bazilikákat, melyek árpád kori szerzetesi templomaink általánosan elterjedt típusát jelentették. Ilyenek a lébényi és jáki egykori bencésrendi kéttornyos bazilikák, melyek nyomán a később betelepült premontrei rend is hasonló alkotásokat létesített, ugyancsak kéttornyos templomokat épített, többek között a ma csak romjaiban álló zsámbéki templomot. A harmadik, árpádkori építészetünkben nagy szerepet vivő, szerzetesrend a ciszterci volt, mely Burgundiából Heiligenkreutz közvetítésével került hazánkba. A ciszterciek szigorú építőszabályokat hoztak magukkal, ezek pontos be tartásával és szellemében építették meg Magyarországon is toronynélküli, keresztházzal ellátott, háromhajós egyszerű bazilikáikat, melyeknek az a sajátsága, hogy a fő és oldalszentélyek nem félkörívesen, hanem egyenes fallal voltak lezárva, hogy a ciszterci-rend puritán egyszerűségre törekvését mutassák meg a> templom legfőbb részén is, ahol pedig a hely jelentősége díszesebb kialakítást tett volna megokólttá. A románkori ciszterci templomépítésnek legkiválóbb és legjellegzetesebb alkotása a Bükkhegység nyugati oldalán álló bélapátfalvi templom. Királyaink és szerzetesrendjeink mellett az országszerte kialakuló közösségek, falvak eleinte István király templomépítési rendeletére, később saját buzgóságból is templomépítésbe fogtak és anyagi erejükhöz mérten egyszerűbb vagy gazdagabb kialakítású egyházakat emeltek, melyek rendszerint egyhajós hosszházzal, félköríves vagy egyenes záródású szentéllyel és többemeletes, ikerablakos karcsú toronnyal készültek, mintahogy ezt a börzsönyi, csempeszkopácsi és egregyi még ma is ép árpádkori kis templomaink mutatják. A magyar építőművészet további fejlődésében nagy változást jelentett az 1241-iki mongol betörés, mert az utána következő nagyarányú építkezés, az elpusztított templomok restaurálása, új templomok építése már a Franciaországban megszületett gót stílus formáit. vette használatba. Eleinte az új stílust románkori formákkal keverték, úgyhogy ezt a több évtizedre terjedő korszakot az átmeneti stílus korának is szoktuk nevezni, amely mélyen belenyúlt a XIII. század második felébe is, mindamellett a gót stílus fellépését hazánkban a tatárjárástól számítjuk. A tatárjárás tanúlságain okulva királyaink legsürgősebb teendőjüknek tekintették az ország hathatós védelmének megszervezését. Ezért várak minél nagyobb számmal való építését kezdték meg vagy tették vagyonosabb főuraink kötelességévé. Egyházi építmények létesítésére új mecénás jelentkezett; a feltörő, társadalmi állásában megerősödő, vagyonban és műveltségben gyarapodó polgárság. A viszonyok megszilárdulása és nyomában a kereskedelem és ipar megerősödése városok alapítását tette szükségessé. Egyre-másra városi települések keletkeztek, különösen az ipart fejlesztő bányák közelében, a kereskedelmet lebonyolító fontos utvonalak találkozásánál, folyók mentén, különösen a Felvidéken és Erdélyben számosan, ahol az ipar és kereskedelem adottságai együttesen jelentkeztek. A városokban egyre nő a lakosság száma, ami új, nagyobb befogadóképes ségű templomok emelését tette szükségessé, melyeket az új stílus, a gótika formái szerint építettek fel. A szerzetesrendek továbbra is buzgón kivették részüket a templomépítésből, csak ezt a szerepet a régi árpádkori szerzetesrendektől, újak, nálunk a XIII. század derekán fellépő u. n. prédikátor szerzetesek, a ferencesek és domonkosok vették át. A prédikátor szerzetesek rendszerint a városok szegény és sűrű lakosságú részeibe telepedtek, hogy a nép legszélesebb rétegeivel vehessék fel a kapcsolatot, s a feladatukkal a szociális kiegyenlítődést szolgálhassák a keresztyén vallás szellemében, ezért legfontosabb tevékenységüknek tekintették a szegények gyámolítását, oktatását, sőt megvédését. E céljaiknak és főleg a prédikálás szempontjainak megfelelő új templomtípust kellett létesíteni; a régi románkori bazilikális, háromhajós szerzetesi típus ugyanis nem felelt meg többé, helyette az