Urbán Ernő: Krisztus keresztje. Budapest–Sopron 1941.
A Cur Deus homo-ban ezzel ismerteti meg a hivőt. Anselmus maga sem tartja bizonyságtevő érvelését tökéletesnek és az igének teljesen megfelelőnek. Tisztában van az értelemnek, még; a hivő értelemnek a határaival is. Számol a lehetőséggel, hogy valaki más kiigazítsa munkáját és jobban, tárgyszerűbben végezze el ezt a theológiai feladatot. 140 ) Ö csak arra törekszik, hogy gondolkodóba ejtsen minket és rábírjon, hogy elmélyedjünk a megfoghatatlan kegyelem megismerésébe. Munkája több és más azért, mint bizonyítás: bizonyságtevés. Tudja, hogy az emberi értelem sohasem képes „bebizonyítani" Isten igazságait. Nem rendelkezhetünk velük. Ellenben bízhatunk az élő Isten most és itt megszólaló igéjében. Különös Anselmus magatartása a filozófus számára, akinek életeleme az ész világa. Elüt gondolkodása még a skolasztika nagy mestereiétői is, akik a kinyilatkoztatásban lezárt,, és ezért hozzáférhető szellemi adottságot láttak. De éppen abban mutatkozik a canterbury-i érsek igazi, vérbeli theológusnak, hogy bizakodó és bizonyos hittel mer számolni a kinyilatkoztatás megismétlődő eseményeivel, újólagos megtörténésével. Minden erejével keres és dolgozik a theológus. De a legdöntőbbet nem magától, hanem felülről várja. Tehát, amikor elnyeri a belátást, a mélyebb megismerést, nem tulajdoníthatja senki másnak, csak az Ürnak. Elválaszthatatlan ezért a theológus munkájától Isten dicsőítése. 141 ) Ez a theológiai magatartás és munka tükröződik a Cur Deus homo egyik befejező részletében: „Valóban azt találtuk, 140) Puto me iam aliquantulum tuae satisfecisse qaaestioni, quamvis hoc melior me facere plenius possit, et maiores atque plures quam meum aut mortale ingenium comprehendere valeat, huius rei sint rationes. II, 19. Sch. 64 8. sicut tu permittis, ut, qui potest, melius dícat, sic nulli praestituis, ut cui dictamen tuum non piacet, pulchrius non scribat. I, 1. Sch. 6, 34. 141 ) Si autem veritatis testimonio roboratur, quod nos rationabiliter invenisse existimamus, deo, non nobis attribuere debemus, qui est benedictus in saecula. II, 22. Sch. 65. 33. Sed, si aliquatenus potero, quod postulas, ostendere, gratias agamus deo. II, 16. Sch. 54, 1. Benedictus deus! iam magnam quiddam invenimus de hoc, quod quaerimus. Prosequere igitur, ut incepisti. Spero enim, quia deus nos adiuvabit. II, 6.. Sch. 42, 18.
