Urbán Ernő: Krisztus keresztje. Budapest–Sopron 1941.

„Mivel ez az adósság oly szerfölött vagy, hogy bár egyedül az ember tartozik megfizetni, senki más nem törölheti el, csak Isten maga; azért kellett, hogy eggyé legyenek, azaz Isten egy és ugyanabban a személyben emberré is legyen. Szükségképpeni tehát, hogy Isten önmagával személyes egységbe vegye az emberséget, a végett, hogy az a természet, amely tartozik ugyan a fizetéssel, de nem fizetheti meg, azé a személyé legyen, ház ünnepélyesen vallott és kihirdetett hittételei irányítják, élükön a Chalkedoni Hitvallással. Ezek a dogmák biztosítják a kinyilatkoztatásnak ellentmondó (paradox) és értelemfölötti jellegét. Bármennyire úgy látszik is, mintha a canterbury-i érsek belegabalyodna nagyszerű elméje csiszolta fogalmaknak és pompás következtetéseknek útvesztőjébe, sohasem téveszti szeme elől a kinyilatkoztatás csodáját, — éppen a Krisztusról szóló dogmák kalauzolása következtében. Állandóan azt hirdeti, hogy Isten cselekszik a megváltásban. Ö veszi magához az emberi természetet és magasztalja fel ezáltal, deus assumet humanam. naturam. II, 8. Sch. 43, 17. II, 18. Sch. 60, 36. Sic enim nullám divinae substantiae significamus humilitatem, sed unam dei et hominis monstramus esse personam. Non ergo in incarnatione dei ulla eius humilitas intelligitur facta, sed natura hominis creditur exaltata. I, 8. Sch. 12, 21. Ez az élő, igazi, húsbólvérből álló valóságos személyiség, ez a titokzatos Valaki a kinyilatkoztatás csodája. Filium dei et assumptum hominem unam esse personam, ut idem sit deus et homo, filius dei et filius virginis. II, 16. Sch. 56, 32. Még élesebben fejezi ki az evangélium csodáját és az általa keltett megütközést (skandalon) a következő fordulatokban: homo ille, qui deus esset. II, 18. Sch. 60, 39. II, 10. Sch. 47, 17. és 29. idem sit deus qui et homo II, 7. Sch. 43, 2. voluntas illius fűit voluntas dei. II, 16. Sch. 56, 36. Különösen jelentős az akarat-egység kiemelése. Valóságos azonosság ez. Nemcsak arról van szó, hogy az Isten-ember akarata teljesen összhangzó Isten akaratával, hanem az Isten-ember akarata egybeesik Istenével, a kettő egy és ugyanaz. Kevesen szólaltatták meg ennyire határozottan a megtestesülés titkát, mint Anselmus. Luther azonban még ezt a derék tanítást is elmélyíti. A nagy bencés szerzetes, Canterbury érseke az augustinusi örökség hatására Isten változatlanságát hangsúlyozza és nem mer Isten kegyelmes alászállásáról és megalacsonyodásáról beszélni. A reformátor azonban teljesen ígeszerű akar lenni. Bátran hirdeti ezért a kinyilatkoztatás legmélyebb, legtitokzatosabb üzenetét is: Isten valóban eljött hozzánk, a mélységbe. (Ezt nevezte azután Bezzel H. találóan condescendentia-nak.) A Filippi-levél 2. részének híradása talán Luthernél hangzik a legcsorbítatlanabbul. Az ígeszerűségre való komoly törekvés egy másik jelentős változást is létrehozott: egyszerűsítette a theológia és igehirdetés nyelvét. Anselmusnál a theológiai hagyomány sokszor okoskodásban és a fogalmak összetűzésében jelentkezik. A szerzetesi élet elmélyedése és elmélkedése